„Az emberiség szégyene” – ez volt Nyikolaj Karamzin lesújtó ítélete Nagy Katalin uralkodásáról (1762–1796). Ám nem a XIX. század elején Oroszország szerteágazó történetét megíró Karamzin volt az egyetlen történész, aki elítélte a cárnő magatartását: úgy tűnik, mintha Katalin 1796-ban bekövetkezett halála óta bírálók hada sorakozott volna fel, hogy ostrom alá vegye hírnevét.
Mit tett hát Katalin, amivel pirulásra késztette Karamzint? Az ellene felhozott sok vád közül négy emelkedik ki: elbitorolta férjétől az orosz trónt; javíthatatlanul és válogatás nélkül hajszolta a szexet, egyre fiatalabb férfiakat szemelve ki prédának; a felvilágosodott uralkodó álcájában nem sokat tett a szegények szenvedésének enyhítéséért; ragadozó külpolitikát folytatott.
A hatalom megszerzése
A vádak listája valóban rossz fényt vet a cárnőre, de kiállja-e a szigorú vizsgálat próbáját? Katalinnak kétségtelenül megvoltak a maga hibái. Ám ha viselt dolgait saját korának összefüggéseiben vizsgáljuk, akkor arra a végkövetkeztetésre jutunk, hogy empatikusabb megítélést érdemel.
Vegyük legfőbb „bűnei” közül az elsőt: a hatalom megszerzését. Tény, hogy Katalinnak – egy hajdan jobb napokat látott német hercegi család sarjaként – nem lehetett igénye az orosz trónra. Az is tény, hogy névtelen arisztokratából 33 éves korára igen különös módon emelkedett Oroszország uralkodónőjének rangjára. Felemelkedését ugyanolyan mértékben köszönhette anyja opportunizmusának, az udvar diplomáciai intrikáinak, annak a képességének, hogy lenyűgözze I. Erzsébet orosz cárnőt (1741–1762), illetve saját leplezetlen ambícióinak.
Felemelkedésének kulcsa az volt, hogy eljegyezték Erzsébet cárnő örökösével, Péterrel, Holstein-Gottorp hercegével. 1745-ben házasodtak össze, és Péter 1762 januárjában lett cár. Házasságuk viharos volt, és alig több mint hat hónappal III. Péter trónra kerülése után Katalin – gárdatisztek, köztük saját szeretője, Grigorij Orlov támogatásával – megdöntötte férje uralmát. Néhány nappal a palotaforradalom után Orlov fivére egy verekedésben, feltehetően részegen, megölte Pétert.
Katalin kétségtelenül hasznot húzott férje bukásából, de korántsem ő volt az egyetlen. Egy elterjedt mondás szerint az orosz cári uralom „politikai gyilkosságokban edződött önkényuralom” volt. Az uralkodó szinte korlátlan hatalommal rendelkezett, de mindig fennállt a trónfosztás veszélye, amennyiben elidegeníti magától az elitet. III. Péter pontosan ezt tette, éspedig a tisztikar hazafias érzéseinek megsértésével: a hétéves háborúban átállt a másik oldalra, amikor aláírta a békeszerződést Nagy Frigyes porosz királlyal, és lemondott a Kelet-Poroszországban elfoglalt területekről. Az uralkodó szeszélyes és ingatag viselkedése a legfőbb tisztségviselők összeesküvéseihez vezetett. Maga Katalin is veszélyben volt, mivel férje azzal fenyegette, hogy elválik tőle, feleségül veszi a szeretőjét, és kizárja az örökségből Katalin fiát.
Katalin szerelmei
A cárnő egyszer ezt írta: „Ha a sors olyan férjet adott volna nekem, akit szeretni tudok, akkor sohasem csalom meg.” Nem sok közös volt bennük a faragatlan és éretlen uralkodóval, aki hamar nyilvánvalóvá tette, hogy Katalin nem érdekli, és többször nyilvánosan megalázta őt. Katalin ezért keresgélt másfelé, ami az ellene felhozott négy fő vád közül elvezet bennünket a másodikhoz: a promiszkuitáshoz.
Katalinnak egész életében talán 12 szeretője volt, közülük több még a trónra kerülése előtti időkben. Ám kétségtelenül a jóképű Szergej Szaltikovval (már Péter feleségeként) folytatott viszonynak lettek a legmesszemenőbb következményei. Sok történész úgy véli, hogy Katalin fiának, a leendő uralkodónak, I. Pálnak (1796–1801) Szaltikov volt az apja. (Péter sok ágyasa közül egynek sem nemzett gyermeket, ezért igen valószínű, hogy terméketlen volt.) Pál 1754-ben született, még Erzsébet cárnő uralkodása idején. Bárki volt is az apa, Erzsébetnek is ugyanannyira érdekében állt, mint Katalinnak, hogy Pált a trónörökös törvényes fiának nyilvánítsa. Erzsébet bizonyára szemet hunyt Katalin Szaltikovval folytatott viszonya fölött.
Lehet, hogy a Szaltikov-kalandból utód született, ez a kapcsolat mégsem tartozik Katalin életének két nagy szerelme közé. Az első – 12 évig – Grigorij Orlov volt; a második, egy szenvedélyes viszony, Grigorij Patyomkin államférfihoz és hadvezérhez fűzte. Katalin Patyomkinhoz írott levelei szerelmének mélységéről tanúskodnak: „Drága barátom, ANNYIRA SZERETLEK, olyan jóképű, okos, kedélyes és mulatságos vagy; amikor veled vagyok, a világ semmilyen fontossággal sem bír számomra. Még sohasem voltam ilyen boldog.” Talán titokban, valamilyen vallásos szertartás keretében össze is házasodtak.
Katalin magánéletének azonban volt egy tragikus vonása is. Úgy tűnik, képtelen volt megtartani a kapcsolatait: sok szeretője, köztük Orlov is, hűtlen lett hozzá. Néhány év után Patyomkin is kiesett a cárnő kegyeiből, bár a mély szeretet megmaradt köztük. A férfi utolsó levelének, amelyet halála napján írt, címzettje „az én kis anyácskám, a legkegyesebb uralkodó hölgy” volt. Katalint lesújtotta Patyomkin 1791-es halála. De saját trónra kerülésének módja talán óvatossá tette minden olyan férfival, aki esetleg általa akar hatalomhoz jutni.
Hogy Katalin szexmániás volt-e vagy sem, az egyéni megítélés kérdése. Kétségtelen, hogy uralkodásának vége felé egymást váltották a fiatal, gyakran üresfejű, de mindig jóképű szeretők. Nem sok kétségünk lehet afelől, hogy az öregedő cárnő hajlamai jelentős kárt okoztak saját, illetve az orosz udvar jó hírének.
Cinikus diplomácia
A külkapcsolatok terén Katalin nyilvánvalóan aligha volt felvilágosult. Nem kétséges, hogy uralkodása alatt Oroszország agresszív nemzet volt: háborúzott az Oszmán Birodalommal, Svédországgal és a Lengyel–Litván Unióval. Győzelmei nagy déli és nyugati területek megszerzéséhez vezettek.
Nagy Frigyes porosz király és Mária Terézia osztrák császárnő pontosan olyan könyörtelenül áldozott fel országokat saját ambícióinak oltárán, mint Katalin. E cinikus diplomácia fő áldozata a Lengyel–Litván Unió volt, amelyen a XVIII. század végén Oroszország, Poroszország és az Osztrák Császárság osztozkodott, méghozzá háromszor is.
Az első felosztást 1772-ben Frigyes és Mária Terézia kezdeményezte, hogy „ellensúlyozzák” az elkerülhetetlen orosz benyomulást ezekre a területekre, mert ettől tartottak. Katalin hozzájárult az 1793-as második felosztáshoz, hogy elhárítsa azt a politikai és társadalmi rendet fenyegető nyilvánvaló veszélyt, amelyet a francia forradalmi eszmények hatása jelentett. Az ezt követő felkelést, amely 1795-ben a végső felosztáshoz vezetett, Katalin veszedelmes lázadásnak tekintette, amit el kell tiporni.
Európa szívében
Mindebből semmi sem nyújtott vigaszt a lengyeleknek és a litvánoknak, akiknek országát feldarabolták és megcsonkították. Arra sincs semmilyen mentség, hogy 1794-ben Varsóban, a lázadás leverése során az orosz hadsereg 20 ezer civilt mészárolt le. Az egész XIX. századra jellemző instabilitás forrása az volt, hogy Lengyelország eltűnt a térképről, ugyanakkor ez tette lehetővé Oroszország jelenlétét Európa szívében.
Katalin az Oszmán Birodalommal folytatott sorozatos, gyakran nehéz egyezkedéseken is megőrizte hidegvérét, biztosítva, hogy Oroszország fontos területekhez jusson a Fekete-tenger északi partján. 1783-ban, amikor a cárnő kihirdette a Krím elcsatolását, az oszmán törököknek nem volt más választásuk, mint a beletörődés.
Oroszország most már a Fekete-tenger ura volt, és úgy tűnt, Katalin Konstantinápoly felé tekint, hogy visszaszerezze azt az ortodox kereszténység számára. A cárnő több európai területet hódított meg, mint bármelyik orosz uralkodó a XVI. századi Rettegett Iván cár óta. Katalin tette Oroszországot „nagyhatalommá” – amelyet más nemzetek csak saját felelősségükre hagyhattak figyelmen kívül.
A teljes cikk a magyar nyelvű BBC History magazin új, 2020. augusztusi számában lapozható fel.
Kiemelt kép: Wikipedia
