Ha csak azt vesszük figyelembe, hogy a Szovjetunió a két atombomba ledobása között, egy héttel a japán kapituláció előtt üzent hadat a tengelyhatalmak utolsó állva maradt képviselőjének, könnyű ezt az eseményt üres gesztusként, a háború végóráinak érdekes, ám jelentéktelen epizódjaként értékelni. Pedig rövidsége és időzítése ellenére az 1945-ös szovjet–japán háborúnak komoly következményei is lettek.
Sztálin halogatott
A szovjetek és a japánok még 1941-ben kötöttek megnemtámadási egyezményt egymással, és ugyan a Szovjetunió elleni német támadás megindulása, majd Japánnak a háborúba történő belépése után mindkét ország szövetségesei igyekeztek elérni, hogy ezt felmondják, sokáig nem került rá sor. Így a Szovjetunió így erőit az európai frontra koncentrálhatta, Japán pedig biztonságban tudhatta északnyugati hátországát hódító, majd egyre inkább védekező harcai közben.
A nyugati szövetségesek már 1943-tól kezdve többször sürgették Sztálint, hogy lépjen hadba az ázsiai hadszíntéren, ám a szovjet diktátor ígéretei ellenére egészen 1945-ig halogatta, hogy elkötelezze magát, s még a jaltai konferencián is sikerült elfogadtatnia, hogy a német kapituláció után is három hónapos felkészülési időt kapjon a Japán elleni támadásra. Ekkoriban az amerikaiak és britek még elhúzódó harcokra számítottak a csendes-óceáni hadszíntéren, a legoptimistább számítások is 1945 késő őszére tették a Japán anyaország elleni invázió megindítását.
Mire a határidő letelt, a háború vége már sokkal közelibbnek látszott, elsősorban az atombomba mindent megváltoztató bevetése miatt. Ám Sztálin ekkor már nem akart várni, és a Vörös Hadsereg közben nyugatról átcsoportosított nagyjából másfél millió katonája napra pontosan három hónappal a német kapituláció után,
Augusztusi vihar
Ugyan a területet a korábban sikert sikerre halmozó japán Kvantung-hadsereg közel egymillió katonája védte, a legjobb alakulatokat ekkor már más hadszínterekre szállították, és a japánok különben sem voltak felkészülve az európai keleti front hatalmas ütközetein edződött, gépesített szovjet erők támadására. A léptékeket jól jelzi, hogy a szovjetek egy Nyugat-Európányi területen végrehajtott harapófogó-hadművelettel kerítették be a japán erőket, amelyek ellenállása néhány nap alatt össze is omlott.
A később csak „augusztusi vihar” néven emlegetett gyors szovjet előrenyomulás viszont ezután sem állt le, sőt a Vörös Hadsereg csapatai még a japán kapituláció után is tovább meneteltek előre, többek között például Korea északi felét, illetve a Kuril-szigeteket is megszállva.
A néhány hetes, a háború végkimenetelét már alapvetően nem befolyásoló hadműveletekkel a szovjetek komoly pozíciókra tettek szert Kelet-Ázsiában, és ennek messzemenő, máig is tartó következményei lettek. A koreai háború és a félsziget ma is fennálló megosztottsága mellett a Kuril-szigetek hovatartozása állandó feszültséget jelent az orosz–japán viszonyban, de Mao Ce-tung erőinek is a szovjet megszállás alá kerülő Mandzsúria jelentette azt a hátországot, amelyre támaszkodva végül is győzelmet arattak a kínai polgárháborúban.
Mi több, egyes történészek úgy gondolják, a japán vezetés elsősorban nem is az atombomba jelentette új fenyegetés miatt volt hajlandó augusztus közepén hirtelen elfogadni a feltétel nélküli kapitulációt, hanem a szovjet támadás miatt látták hirtelen teljesen reménytelennek a helyzetet. A Kvantung-hadsereg gyors összeomlása ugyanis az ország utolsó erőtartalékait semmisítette meg, a szovjet hadba lépéssel pedig az a korábbi halvány remény is elveszett, hogy Moszkva közvetítésével valamilyen, az ország becsületét és egyes hódításait is megőrző békét lehet kialkudni a szövetségesekkel.
