A történelem iróniáját látják a szakemberek abban a tényben, hogy a XIX. század közepének legmodernebb hajózási ismereteit és tudományos eszközeit felvonultató expedíció után megmaradt tárgyak, emberi csontok, szövetek „kifaggatására” a ma legmodernebb technikákat alkalmazhatják a régészek, genetikusok, történészek és a kapcsolódó tudományágak szakemberei. Olyannyira így van ez, hogy nemcsak évről évre, hanem szinte egyik hónapról a másikra új technikákat vetnek be annak érdekében, hogy mind teljesebb képet alkossunk a történtekről. Márpedig a felfedezőút két hajója, az HMS Terror és az HMS Erebus roncsainak feltárása olyan nem várt nehézségekkel jár, amelyek leküzdéséhez tényleg nélkülözhetetlen a folytonos innováció.
Húsz férfi és négy nő maradványai
Csupán néhány éve annak, hogy a két hajót megtalálták, az Erebus 2014-ben, a Terror két évre rá került a kutatók látóterébe, mindkettő a tenger fenekén nyugodott. Azóta évről évre visszatérnek a helyszínre a búvárrégészek, és amennyire a környezeti feltételek engedik, igyekeznek mind többet megtudni és megmutatni a leletekből. Közben a genetikusok sem pihennek, hiszen bár a víz alatt eddig egyetlen emberi maradványt sem találtak, a környező szigeteken annál többet – s az elemzésekből meglepő következtetésekre is jutottak.
A 24 tengerész megtalált csontjaiból genetikai adatbázist próbálnak létrehozni, hogy azonosítsák az elhunytakat és rekonstruálják utolsó hónapjaikat. Arra is rájöttek, hogy az elvileg csupán férfiakból álló expedícióhoz négy (ráadásul nem őslakos inuit) nő is csatlakozott, de hogy miként kerülhettek oda, egyelőre még nem tudjuk.
A legújabb víz alatti feltárásokról nemrég adtak számot a két, kanadai történelmi helyszínnek nyilvánított lelőhelyet kezelő szervezet munkatársai. A nyilvánosság elől elzárt kutatási terület a Parks Canada örökségvédelmi kormányügynökség és a helyi inuit hatóságok közös kezelésében van. Mindössze egyéves fejlemény az is, hogy az Egyesült Királyság és Kanada hivatalos megállapodást kötött a feltárásról és a tulajdonjogokról.
A felszínre hozott első 65 tárgy tulajdonjoga, valamint a jövőben még előkerülő emberi maradványok otthoni eltemettetésének joga fejében az expedíciót elindító britek lemondtak a hajóroncsok és a bennük található tárgyak feletti rendelkezésről, értelemszerűen a kutatás költségeit is Kanada állja. A később talán – némi korlátozással – a turisták előtt is megnyitandó történelmi helyszín fölött a nunavuti Gjoa Haven inuit falu lakói látják el a gondnokságot.
Búvárok a Terroron
A jelenleg is zajló kutatások egyik legfontosabb kérdése: mi az oka annak, hogy az 1846 őszén a Vilmos király sziget közelében a jég örök fogságába kerülő és a 129 fős legénység által sorsára hagyott hajók roncsait egymástól 100 kilométeres távolságra találták meg.
A Terrort a Vilmos király sziget melletti, a hajóról elnevezett Terror-öbölben, az Erebust viszont jóval délebbre, a Wilmot és Crampton öbölben, az Adelaide-félszigetnél? Bár a régészek egyelőre nem tudnak erre felelni, a lassú és szisztematikus feltárások előbb-utóbb talán megnyugtató választ adnak. Annál is inkább, mivel olyan mérőeszközöket helyeztek el például a Terror-öböl mélyén, amelyek segítségével a következő években részletesen felmérik a tengeri áramlásokat, s így kiderülhet az is, vajon egykoron ez az öböl adott-e helyet mindkét roncsnak.
A legújabb leletek azonban az Erebusból kerültek elő 2019-ben, többek között egy fogkefe, egy hajkefe, benne emberi hajjal – vagyis potenciális DNS-forrással –, valamint egy pecsétviasz által tartósított ujjlenyomat. De ez csak a „jéghegy csúcsa”, hiszen a több éves feltárások legsikeresebb idényét tudhatják maguk mögött a kutatók: több mint 350 különféle tárgyat hoztak felszínre a búvárrégészek. Marc-André Barnier, a Parks Canada víz alatti régészcsapatának vezetője szerint
a Terroron végzett munkával és azzal, hogy végre bepillanthattunk a kabinokba, illetve azzal, hogy most személyes tárgyakat tártunk fel az Erebuson, végre elkezdjük – valóban csak elkezdjük – a lemerülést a történet mélyére.
Palackok az Erebuson
Az előző év augusztus–szeptemberében, három hét leforgása alatt 93 merülést hajtottak végre az Erebusnál, és összesen 110 órát töltöttek víz alatt. 2018-hoz képest ez már önmagában is jelentős előrelépés volt, a kedvezőtlen időjárás akkor erősen visszavetette a régészek erőfeszítéseit. A sarkvidéki viszonyok jelentik a legnagyobb ismeretlen tényezőt, amelyek a legaprólékosabb, legkidolgozottabb terveket is egy pillanat alatt romba döntik, ahogy már több alkalommal is bebizonyosodott.
A 2019-es idény markáns változást hozott a feltárásban, hiszen a roncs „körbetapogatása”, az eredmények kiértékelése után itt volt az ideje a hajótest részletes belső feltárásának. „Mindig is azt gondoltuk – fejtette ki Bernier –, nagy az esélye, hogy sok mindent találjunk a hideg vízben [amely jól tartósítja a tárgyakat]. Ebben az évben ez valóra vált. Olyan helyekre jutottunk, amelyek a hajó elsüllyedése óta változatlanul maradtak.”
Elsősorban arra koncentráltak most a kutatók, hogy az alsó fedélzet lakórészlegét alaposabban felfedezzék, a víz felszíne alá mintegy 8 méterrel lemerülve. A már említettek mellett egy hadnagyi egyenruhához tartozó váll-lap készletet is találtak, a tetején fémlemezhez erősített, aranyozott ezüst sodronyokkal. Olyan fiókból került elő, amelyben más tárgy nem volt, ám rengeteg üledék rakódott le – mintha szándékosan hagyták volna ott a tiszti egyenruha tartozékát.
Nagy mennyiségben fedeztek fel kerámiaedényeket is. Ez utóbbiakat a hajó éléskamrájában halmozták egymásra, nem is fért el jelentős mennyiségű üledék körülöttük. A további leletek között volt egy bőrből készült kabátujj, néhány navigációs eszköz, gombok, a kapitány teljes tálalókészlete, egy kerámiaedény, amelyen az „előkészített mustár” felirat ékeskedett, s amelyben mustármagokat is találtak. Rengeteg palack is előkerült, s mivel akadt, amelyikben maradt még valami, a további elemzések deríthetik ki, hogy valóban bort tartalmaztak-e, ahogy a küllemük alapján feltételeznénk.
Pecsét viasz őrizte meg az ujjlenyomatot
Az expedíció résztvevői a tisztálkodásra is figyelmet fordítottak, legalábbis erre utal az a míves kristálypalack, amelyben illatosított vizet tarthattak. A hajkefe sem feküdt használatlanul a fiókban, mindazonáltal „emberi eredetű” maradvánnyal csak ezek a tüskék közé szorult hajszálak szolgáltak. Íróeszközök is nagy mennyiségben maradtak a fedélzeten, köztük egy fából készült ceruzatartó, négy különböző ceruza, valamint egy hegyes végű, tollal ellátott penna. Ezzel szemben semmilyen írásos dokumentumhoz nem fértek hozzá a régészek, márpedig a naptárak, hajónaplók nagyon fontosak lennének ahhoz, hogy többet is megtudjunk az expedíció balsorsáról.
Ugyanakkor előkerültek más, konkrét személyekhez köthető tárgyak, például egy ólombélyegző „Ed. Hoar” felirattal. Edmund Hoar, a kapitány inasa mindössze 23 éves volt, amikor az expedíció kihajózott. Arra viszont álmukba sem gondoltak volna a tudósok, hogy egy olyan ujjlenyomatra is rábukkannak, amelyet egy levél vagy dokumentum viaszpecsétje őrzött meg mintegy 175 esztendőn keresztül. A történelemkönyvek által figyelmen kívül hagyott „egyszerű emberek” történetét remélik rekonstruálni a személyes tárgyakból, eszközökből, amelyek egy-egy tengerészláda felét tölthették meg, ugyanezek a ládákat a kabinasztal lócájaként is használták.
Kik voltak az expedíció utolsó túlélői? Megtört-e a fegyelem, vagy a végsőkig fenntartották? Ilyesfajta történeteket remélünk elmondani e konkrét személyekhez kötött tárgyakon keresztül
– magyarázta Ryan Harris, a feltárási program vezetője.
Egyes részletek már a helyükön vannak
A régészeti kutatás a résztvevők elképzelései szerint a kanadaiak és az inuit nép együttműködését, történelmi „kibékítését” is segíti majd, ezt Jonathan Wilkinson miniszter, a Parks Canada felettes hatóságának számító környezeti és klímaváltozási minisztérium vezetője külön hangsúlyozta.
Egyelőre még korainak tartják azonban a tudósok, hogy mélyebb következtetést vonjanak le a tavalyi leletekből, úgy vélik, a következő idények feltárásai további részletekre derítenek fényt. Már csak azért is, mert – ahogy egy másik híradásból kiderül – a Terrornál folytatott aktuális kutatások során kis méretű, távirányított víz alatti robotokkal olyan felvételek és elemzések birtokába juthatunk, amelyek a búvárok számára hozzáférhetetlen helyekről származnak. A mágneses interferencia és a kutatás sajátos körülményei miatt kénytelenek újonnan, erre a célra kifejlesztett eszközökre támaszkodni a szakemberek.
A jövő tehát még nyitott, a múlt egyes részletei azonban már helyre kerültek: Sir John Franklin kapitány emberei 1848 áprilisában egy utolsó, kétségbeesett tettre szánták rá magukat. A legközelebbi, 1600 kilométerre fekvő ismert településre akartak eljutni gyalogszerrel. A zord időjárás, a betegség és az éhezés egytől-egyig végzett velük, megmaradt csontjaik egymástól nagy távolságra kerültek elő, sokuk végső nyughelye máig ismeretlen.
Kiemelt kép: a Franklin-expedíció tragédiája ihlette Edwin Landseer 1864-es, Ember tervez, Isten végez című festményét. Forrás: Wikipedia
