A kétezres évek elején még simán vicceltek azzal filmekben is, hogy Jennifer Lopeznek nagy feneke van, és szintén a kétezres években szóltak be Jessica Simpsonnak is, miután egy fellépésén magas derekú farmert viselt. Többen hatalmasnak nevezték az énekesnőt, azt írták róla, hogy elengedte magát. Simpson most, tizenegy évvel később beszélt arról a Todaynek, hogy az eset után hat hónapra visszavonult, hogy feldolgozhassa az őt, pontosabban testét ért kritikákat. És hogy melyik volt az a fotó, ami miatt letámadták Simpsont?
Igen, az énekesnőt a fenti fotó miatt szégyenítették meg, azért, mert nem volt tökéletesen lapos a hasa. És igen, teljesen komolyan volt évekig Jennifer Lopez mindenhol emlegetett ismertetőjegye, hogy nagy a feneke. Ugyanannak a Jennifer Lopeznek, akinek a mostani, februári Super Bowl-fellépésétől a fél világ elájult, leginkább a külseje miatt.Ezek után 2020-ban úgy tűnhet, hogy az elmúlt években viszonylag nagy változások történtek a mások testéhez vagy a saját testképünkhöz való hozzáállásban, ha nevezhetjük úgy, a body positivityt illetően.
Néha olyan, mintha a body positivity egy vattacukorfelhőbe csomagolt valami lenne, ami majd segít, hogy mindenki szépnek érezze és szeresse magát, lehetőleg állandóan, a nap huszonnégy órájában, miközben nyilvánvalóan teljesen abszurd ezt mindenkitől elvárni.
Ahogy azt sem lehet elvárni, hogy mindenki egyik pillanatról a másikra legyen büszke magára, és szeresse azt a testet, amit addig szégyellt. Kicsit olyan, mintha a korábbi szégyen szót hirtelen átnevezték volna büszkeségre. És mintha egy rakás cég tényleg ezt is csinálná. Azt üzenik, a termékeiktől majd mindenképpen jól érzed magad a bőrödben, tehát ha megveszed, amit kínálnak, olyan lesz a tested, amit szeretni tudsz. Ezzel pedig gyakorlatilag csak ráerősítenek az egész ellentétére, a body shamingre, azt üzenve, hogy a mostani testeddel baj van.
A pokolba vezető út
Feltételezhetően ez ellen próbált meg tenni a Dove is több kampányával, csakhogy minden próbálkozás ellenére elbuktak. Egy 2008-as reklámjukban úgynevezett hétköznapi nőket szerepeltettek – különböző magasságú, súlyú, méretű és bőrszínű nőket, hogy ezzel kampányoljanak a valódi szépségért. Aztán persze kiderült, hogy ezen hétköznapi nők bőrét is tökéletesítették. A fotókat és a videókat szerkesztő Pascal Dangin a New Yorkernek adott interjújában azt mondta:
Tudja, mennyi utómunka volt vele? Jó volt csinálni, de igazi kihívás volt elérni, hogy ne legyenek rondák, de az arcukon és a bőrükön továbbra is látszódjon a kor.
Egy másik – azóta visszavont – reklámjukban pedig két lehetőséget, pontosabban két ajtót raktak a nők elé „szép” és „átlagos” feliratokkal – rákényszerítve őket arra, hogy másodpercek alatt eldöntsék, ők most minek számítanak. Nem volt más opciójuk. Nem dönthettek úgy, hogy ők esetleg okosak, viccesek vagy kedvesek. Aztán végül azok a nők, akik inkább az átlagos ajtón léptek be, megkapták, hogy rosszul döntöttek, hisz mindenki szép.
Utóbbi reklám csak erősíti azt a vélekedést, hogy az év minden napjának minden pillanatában fantasztikusan kell magadat érezni a bőrödben. Pedig a body positivity közel sem arról szól, hogy magadra kell erőszakolni a tested szeretetét és az érzést, hogy gyönyörű vagy. A body positivity lényege az, hogy
Ilyen szempontból persze a body positivity mindenkié, és semmi gond nincs azzal, ha egy modellalkatú színésznő, mondjuk Jameela Jamil hirdeti azt, amennyiben okosan és szimpatikusan teszi.
Vannak azonban olyan esetek, amikor csúnyán félremegy a kommunikáció. Például ha egy úgynevezett influenszer, aki gyakorlatilag már évtizedek óta él a kamerák előtt, és az a munkája, hogy jól nézzen ki, az Instagramján pedig kizárólag szépen megkomponált fotókat lehet látni arról, hogy ő szép, csinos és állandóan mosolyog, egyszer csak úgy dönt: olyan kampányba kezd, amiben büszkén hirdeti, hogy szereti magát. Szereti magát annak ellenére(!), hogy gyenge és vékony szálú a haja, vagy hogy reggelente duzzadt szemekkel ébred. Dukai Reginának ebbe a kampányba egyébként sikerült pont akkor belevágnia, amikor egy tévéműsorban azt nyilatkozta, őt nem motiválja, ha valaki nem sminkeli magát és van egy kis hája, ő inkább azt szereti, ha jó alakú lányokat lát sminkben edzeni.
De mi játszódhat le ilyenkor egy olyan követője fejében, akinek tényleg vannak problémái a külsejével és a testével? Ha most valaki gyorsan rávágja, hogy inkább kövesse Dukai helyett Ashley Grahamet, annak bizonyos mértékben igaza van. De valójában Ashley Graham is hasonló helyzetben van, mint Dukai. Graham sem az átlagnőt képviseli, ő is a külsejéből él, abból, hogy kivételesen szép. És még mindig ott tartunk, hogy neki annyiban „tér el az átlagostól” a teste, hogy van rajta némi felesleg, de mivel modell, ezért a bőrét szinte mindig tökéletesre retusálják. Az önelfogadással kapcsolatban nyilván motiválóbb tud lenni, mint egy konvencionálisan szép és vékony modell, de valahol ez is egy átverés, mert rajta kívül nagyon kevés embernek áll jól a bikiniben görkorizás.
View this post on Instagram
Ha nagyon valóságos példát kell hozni, akkor ott van Sarah Nicole Landry, aki TheBirdsPapaya néven fut az Instagramon. Az ő sztorija röviden annyi, hogy született három gyereke, a terhességek alatt nagyon meghízott, azóta azonban lefogyott, a bőre viszont megereszkedett a hasa pedig tele lett csíkokkal. Landry a legjobb példa arra az előítéletre, hogy ha egy olyan nő jön szembe az utcán, mint ő, csinosan felöltözve, sokan úgy gondolhatják, könnyű neki, hiszen jól néz ki. Aztán levetkőzik, és kiderül, hogy ő sem tökéletes. És nem azért, mert vékony szálú a haja, hanem mert olyan bőrproblémái vannak, ami miatt sokan mások évekig depresszióba esnek, esetleg plasztikai sebészhez fordulnak. Pedig lehet boldog és teljes életet élni úgy is, hogy szétrepedt a bőr a hasadon, és megereszkedett a feneked.
View this post on Instagram
Persze tegyük hozzá gyorsan, hogy ő is ebből él, vagyis valójában marketingcélokra használja a body positivityt, ahogy teszi azt mondjuk a Dove és ezer másik cég. Ezt a törekvést viszont nehéz kritizálni azok után, hogy a média hosszú évtizedek óta zömében vékony, fehér és heteroszexuális embereket rak elénk.
Vagyis az, hogy az elmúlt rövidke időszakban sokkal többféle embert látunk magazinok címlapjain és reklámokban, nem egy rossz irány, akkor sem, ha sokan és sokszor hibáznak. Mint például az Everlane, ami pár éve egy fehérnemű reklámjában egy plus size modellt szerepeltetett, miközben nem forgalmaztak plus size méretben fehérneműket.
Épp az ilyen reklámok tehetnek arról, hogy sokan azt érzik, rájuk akarnak kényszeríteni valamit, amitől pont hogy nem fogják magukat jobban érezni a bőrükben. Teljesen felesleges minden pillanatban mindenki orra alá dörgölni, hogy miként néz ki, hogy kilóg-e abból a bizonyos sorból. Egy szappan- vagy fehérneműgyártó cégnek nem az a dolga, hogy eldöntse, ki mennyit ér. Bőven elég, ha a fehérneműket gyártó cég megadja a vásárlási opciót mindenkinek.
És a megoldás talán nem is az, hogy mindenkinek szeretnie kell magát és a testét. Egyszerűen csak el kéne fogadni végre, hogy nem egy gyártószalagról esünk le mindannyian, hogy mások vagyunk, és a normális nemcsak egyféle lehet. Hogy valójában minden méret normális, hogy nem létezik olyan, hogy tökéletes. És ha ez sikerült, akkor talán végre mindenki jól érezheti magát.
Kiemelt kép: Részlet Rubens Venus és Cupido című festményéből – VCG Wilson/Corbis via Getty Images
