Kedves, ugyanakkor mélyen elgondolkodtató történetbe botlottunk ma az Ursula blogon egy fiatal nőről, aki egy bulis este végén magához vett egy hajléktalan asszonyt. A szerző elmondta, aznap este épp a kedvenc budapesti kávézójában üldögélt néhány barátjával, és jókat beszélgettek, iszogattak. A hajléktalan nőre, aki egyedül ült egy csésze tea mellett akkor lettek figyelmesek, amikor asztalt kerestek.
Kép forrása: Thinkstock
“Mi csak csacsogtunk, nevetgéltünk, sörözgettünk, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy ez a nő sír. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem is voltak olyan fázisok az életemben, amikor az utcán, villamoson, akárhol el tudtam sírni magam, annyira reménytelennek tűnt minden” – írja a szerző, majd hozzátette, szeretett volna odamenni hozzá, de a körülmények nem voltak olyanok.
“No, aztán készülődtünk hazafelé, és akkor látom, hogy odamegy a barátunkhoz, és beszél vele. Ekkor azt hittem, hogy ismerik egymást. De aztán mondja a M. barátunk, hogy a nőnek szállásra lenne szüksége éjszakára.
Nem haboztam túl sokat, mielőtt igent mondtam volna. Vagyis a férjemmel előtte egymásra néztünk, és mimikával megbeszéltük, mi legyen.
Ahogy gondolkodom rajta, valószínűleg az teremtett bizalmat a nő (legyen most Edit) iránt, hogy a kedvenc helyemen találkoztam vele, és pár órája azért már figyeltem a szemem sarkából, hogy mi van vele. Nem vagyok egy különösebben nagy emberismerő, de nem éreztem rajta hamisságot, rosszindulatot. Az látszott rajta, hogy el van keseredve és nagy bajban van. Nekünk pedig őszintén szólva nem került nagyon sokba, hogy legalább ennyit segítsünk.
Hazamentünk, megvacsoráztunk, kicsit beszélgettünk. Azt mondta, zavaros és bonyolult az ő története, én pedig nem erőltettem, ha nem akar róla beszélni. Úgy gondolom, ez az ő magánügye, és a segítségnyújtás nem azt jelenti, hogy turkálhatok a másik életében. Amúgy szimpatikusnak tűnt, és az is kiderült, hogy diplomás nő, de látszott rajta, hogy finom, intelligens ember. Aki tavaly karácsony óta az utcán van…”
