Arra, hogy mit csináljanak, hova forduljanak, ha újszülöttjükkel a szülést követő hetekben probléma adódik, igazán senki sem készíti fel az újdonsült édesanyákat. Miri szerint legalábbis, aki tapasztalatból beszél, hiszen nem sokkal azután, hogy életet adott kisfiának, megjárta vele a poklot is.
Ahogy az a Bezzaganyán megjelent beszámolójából kiderült, a kisfiú január 12-én császármetszéssel született, látszólag teljesen egészségesen. Az anya azonban aggódott, mert őt annak idején a születése után nem sokkal pylorus stenosisszal, más néven csecsemőkori gyomorszűkülettel műtötték. Attól félt, hogy a betegség öröklődik és kisfiának baja lehet. Aggodalmáról beszélt a nőgyógyászával és a gyerekorvossal is, de a szakemberek biztosították arról, hogy kisfia egészséges.
Illusztráció
Kép forrása: Thinkstock
A rémálom azután kezdődött, amikor az alig párhetes, egészen addig jó étvággyal evő, ám sokat bukó baba, egyik napról a másikra hányni kezdett az evések után. Az édesanya először náthára gondolt, és óvatosságból felhívta a gyerekorvost, aki azt javasolta, teáztassa a kicsit, és telefonáljon, ha gond van. Eltelt a nap, a baba állapota estére újra romlott: hányt, hasmenése volt. A gyerekügyelet adott néhány instrukciót, majd közölték az anyával, hogy ha nem javul a helyzet, akkor menjenek kórházba.
Miután se a gyógyszerek, se az orvosoktól kapott tanácsok nem segítettek és a kisfiúból már alul-felül jött minden, a szülők kórházba vitték a babát.
„Ekkor kezdődött életem eddigi legrosszabb 24 órája. Éjjel fél kettőre értünk be az ambulanciára. […] Megjelent a nagyon álmos, de kedves ügyeletes orvos. Megvizsgálták a Picurt, de közölték, hogy tele van az osztály, nem tudják elhelyezni. Kettő és fél órán keresztül próbált az orvos minket másik kórházba átirányítani. A budapesti gyermekkórházak egyike sem volt hajlandó fogadni minket. Helyette egymásra mutogattak, egy bizonyos kórházak közti megállapodásra hivatkozva, közben az én 3 hetes kisfiam ordított a kezeim között. Az orvos mondta, hogy mindenképp próbáljam etetni, de hiába kapott enni, minden jött vissza. Itt már zokogtam vele én is, apuka is. Hajnali 4 órakor végül (más lehetőség híján) szereztek egy ágyat a pincéből és végre felvettek az osztályra.
Bekötöttek neki infúziót, én pedig kaptam egy széket az ágya mellett. Órákon keresztül ültem mellette tanácstalanul és rémülten. Az egyik pillanatban azt mondták etessem, nem baj, ha hány, ha hányt utána azt mondták ne adjak neki semmit. Persze itt is jeleztem, a pylorus gyanúm, de itt sem vették komolyan. Azt nem értettem, miért nem tudtak egy ultrahang- vizsgálatot csinálni. Egy dolog, hogy éjszaka nem, de reggel? Egyik alkalommal, mikor épp az volt az álláspont, hogy etessem, a gyerek kihányta amit kapott, de úgy, hogy az egész teste görcsösen befeszült, nem kapott levegőt, és vérvörös lett a fejecskéje. Borzasztóan ijesztő látvány volt. Próbáltam segíteni rajta, de nem tudtam mit tenni. Azonnal kiabáltam a nővéreknek, akik jöttek is orvossal karöltve. Addigra legalább már levegőt vett. Újra megszúrták a sarkát, újra legalább kétszer. Ekkor szegénykém már olyan sokkos állapotban volt, hogy reszketett keze-lába.”
Ezt követően többszöri hányás, vérvétel és székletminta után, az orvosok másnap délután gyanakodni kezdtek a gyomorszűkületre. Egy később elvégzett ultrahang-vizsgálat pedig igazolta a gyanút: a kisfiú pylorus stenosisban szenved. A kicsit azóta megműtötték, az állapota pedig folyamatosan javul.
