Akarja vagy sem, megnyeri a pert vagy sem, masszőrnő volt a partnere vagy sem:
Egy ország nézhette végig Wittinghoff Tamás szexuális aktusát egy – állítása szerint – beleegyezése nélkül készített, majd közzétett videóban. Láthatta felnőtt és kiskorú, rokon és szülő, barát és testvér, gyerek és feleség. Bárki, aki az egyelőre ismeretlen kamuszervezet nevében épp kampányfinisben nyilvánosságra hozott linkre kattintott.
Gyorsan megjegyzem, nem néztem meg a videót. De szerintem nem is érdekes. Inkább az az érdekes, hogy megnézhetném, ha akarnám. Minden következmény nélkül leshetném a szexelő, meztelen Wittinghoffot. Hahotázva mutogathatnám a haverjaimnak, ha volnék akkora surmó.
Wittinghoff Tamás meztelensége és szexualitása immár közpréda.
Ami baj.
Ha nem barlangban élsz, hanem az úgynevezett társadalom az élettered, esetleg a városban járva elhaladsz újságosstand mellett, netet böngészel, filmet nézel és regényt olvasol, aligha úszol meg egyetlen napot is anélkül, hogy találkoznál a szexualitás valamiféle ábrázolásával.
A szex az emberi élet természetes része, tehát ábrázolható, mint bármi más. Ugyanakkor a titkokból élő bulvársajtóból hozzászoktunk mások magánéleti szennyeséhez. Kukkolóvilágban élünk, ahol az a látszat, hogy a másik ember szexualitását megbámulni már nem helytelen. Pedig továbbra is az.
Mindenkinek kijár a privátszféra tisztelete, és semmi nem privátabb, mint a szex.
A szabadság, a demokrácia és a jogállam, ami után (remélem) mindannyian áhítozunk, kizárólag úgy valósulhat meg, ha tiszteletben tartjuk egymás személyes autonómiáját, szorosan ideértve a rendelkezési jogot a testünk és a szexualitásunk felett. Azt csinálsz a testeddel, amit akarsz: elmehetsz prostituáltnak vagy apácának, lehetsz szingli vagy családapa, lehetsz szemérmes vagy szemérmetlen – a lényeg, hogy ezeket senki ne dönthesse el helyetted.
Elég konzervatívok a nézeteim a szexdolgok terén, határozottan ellenzem például a prostitúciót, sőt a pornográfiát is, bár nem tekintem a véleményemet normaalkotónak. De azért: miközben a szemünk előtt és/vagy a fejünkben képek pörögnek a szexről, mind tudjuk, hogy létezik intimitás, és pont azért létezik, mert ezen a területen vagyunk a legérzékenyebbek, a leginkább kiszolgáltatottak, tehát a leginkább sebezhetőek.
És pont emiatt lett aduász a politikai játszmákban a szereplők nemi- és házasélete.
Úgy gondolod, jogod van látni Wittinghoff Tamást szex közben, akkor is, ha ő ezt nem akarja? Aha. És mit gondolsz:
Ja, értem: te nem vagy se politikus, se közszereplő.
Ez a csikorgóan erőltetett különbségtétel abból a téves felfogásból ered, miszerint a politikusok és közszereplők nem titkolhatnak el előlünk semmit. Nemcsak a pénztárcájukba nézhetünk bele, és a munkájukat ellenőrizhetjük, nemcsak több kritikát kell tűrniük, mint nekünk – eddig még rendben is volna –, hanem jogunk van hozzájuk szőröstül-bőröstül, testestül-lelkestül; jogunk van a gyerekkorukhoz, a betegségeikhez, a félelmeikhez, a vágyaikhoz, a családjukhoz meg a hálószobájukhoz. Fakad ez nyilván az ahhoz kapcsolódó frusztrációból is, hogy valamiképp hatalmuk van fölöttünk, és nemcsak addig, míg szimpatikusak, hanem akkor is, ha már gyűlöljük őket – na, nehogy már, hát akkor revánsot veszünk, és belekukkolunk a mindenükbe!
És van itt egy másik borzasztó félreértés is, nevezetesen, hogy a politikusnak emberségből példát kell mutatnia, feddhetetlennek kell lennie a magánéletben. Ez a kórosan rögzült elvárás a hamis alávetetettség-élményből fakad, és nincs rendesen végiggondolva.
Nemhogy igényt nem kéne formálnunk, hogy a politikus emberségből példamutató legyen, hanem felháborodottan kellene elutasítanunk ennek a puszta gondolatát is. Ugyanis: ha elfogadjuk, hogy ő mutasson nekünk példát, azzal:
- elfogadjuk azt is, hogy szükségünk van a példamutatására,
- így azt is, hogy különb nálunk,
- ezzel pedig azt, hogy mi alávalóbbak vagyunk, mint ő.
Ami teljes képtelenség, már csak azért is, mert ha alávalóbbak vagyunk, végleg nem marad semmi alapunk megítélni a tevékenységét.
Szerintem jobb szem előtt tartani, hogy egyiküket sem arra szerződtettük, hogy ő legyen a jobbik énünk vagy iránytűnk a magánéletben.
Ugyanezért: nekem a politikus ne mutogassa a gyerekeit, a nagymamáját, az unokáját. Mutogassa a haverjainak meg az ismerőseinek. És ne láthassam a szeretőjét, ne tudhassam – se kandi kamerák, se névtelen levelek, se „olvasóriporterek” útján –, hogy elvált vagy nem vált el, hogy mekkora a micsodája, hogy a fiúkat szereti vagy a lányokat, hogy kurvázott vagy nem kurvázott. És ez nem csak Wittinghoff Tamásra, hanem mindegyikre igaz, Kósától Orbánon, Kocsis Mátén, Rétvári Bencén meg Volner Jánoson keresztül Szanyi Tiborig és tovább.
Persze, ha egy politikus törvényt sért, az közügy. S ha szexuális bűncselekményben vétkes, az is közügy. Tehát a politikus sem
- abuzálhat és molesztálhat és erőszakolhat,
- nem mutogathatja magát pucéran a parkban a járókelőknek,
- nem dughat kecskét, és
- nem létesíthet kapcsolatot fiatalkorúakkal,
és ha mégis, az kerüljön nyilvánosságra, de lehetőleg ne videó formájában.
Esetünkben viszont semmi jele annak, hogy Wittinghoff bármi törvénybe ütköző dolgot cselekedett volna. Ami jogszerűtlen és etikátlan, az az, ha a tudta nélkül vették videóra aktus közben, és engedélye nélkül tették közzé a videót. Nyilvánvalóan ez történt.
Nagy kár, ha egy kampány nem a polgármester városvezetői teljesítményéről, hanem a farkáról szól. Pedig az igazi kérdés az, hogy Wittinghoff
- felelősen bánik-e a rábízott közjavakkal,
- megfelelően használja-e a rendelkezésére álló forrásokat,
- prosperál, avagy hanyatlik a vezetése alatt működő település.
Attól tartok, egy efféle malőr után ez már jóval kevesebbeket érdekel.
