A XIX. század második felében elvétve akadt olyan európai, aki a kontinensen kívüli és különösen az afrikai kultúrákat, népeket ne tekintette volna alsóbbrendűnek. A gyarmatosítást pedig ennélfogva morálisan nemcsak elfogadható, hanem egyenesen kifejezetten kívánatos, a civilizáció áldásait a szegény „vadaknak” eljuttató tevékenységnek vélték.
Az 1880-as évekig Afrika keleti partvidékének egy jelentős részét ellenőrző Zanzibár ugyan ekkor még önálló szultánság volt, de a gyarmatosítható területekből lassan kifogyó nagyhatalmak hálója már szorult az állam körül. Ebben a vészterhes korban született meg az ománi és zanzibári szultánként 1840-től uralkodó Szaid bin Szultan Al-Buszaid és egyik háremhölgyének lánya, Szajida Szalmé hercegnő 1844-ben.
Az ifjú hercegnő egy darabig boldogan élte a kiváltságosok életét, bár a kereteket feszegető jelleme már korán megmutatkozott, hiszen gyermekként a Korán sorait másolgatva maga tanult meg írni, mivel az udvarban úgy gondolták, erre a tudásra egy rendes hercegnőnek semmi szüksége nincs.
Szöknie kellett
Bajba is sodorta ez a veszélyes tudás: apja 1859-es halála után két bátyja fegyveres konfliktusba keveredett egymással, Szalmét pedig kedvenc nővére kérte meg arra, hogy a később vesztesnek bizonyuló párt nevében leveleket írogasson különböző ügyekben. Miután a trónviszály eldőlt, Szalmé kegyvesztett lett, rokonai alig szóltak hozzá, ő pedig Stone Town-i lakosztályának ablakából figyelte a szemben lakó Rudolph Heinrich Ruete német kereskedő életét, és furcsa idegen szokásait.
Meg is ismerkedett a férfival, majd hamarosan egymásba szerettek, titkos légyottokra jártak a város határába. Természetesen arról szó sem lehetett, hogy Zanzibárban nyíltan felvállalják kapcsolatukat, így amikor 1866 nyarán teherbe esett a férfitől, inkább a szökés mellett döntött.
Egy brit hadihajó kapitánya beleegyezett, hogy elviszi Ádenbe, ahol végül 1867 tavaszán, a kereszténységre való áttérés után hozzá is ment Ruetéhez. Immár Emily Ruete néven utazott férjével és újszülött fiával (aki útközben meghalt) Németországba, a házaspár Hamburgban telepedett le. De nem ez volt az utolsó tragédia Szalmé életében: miután újabb három gyermekük született, férje 1870-ben egy villamosbalesetben életét vesztette.
Saját életéről írt
Közben pedig írogatott, kezdetben gyermekeinek címzett, az életét, gyermek- és fiatalkorát elmesélő hosszú leveleket. Írásait aztán némileg átszerkesztve, memoárként jelentette meg egy kiadó 1886-ban, Egy zanzibári arab hercegnő emlékiratai címen. Ez volt a világon az első alkalom, hogy egy arab nő saját életét bemutató írását kiadták.
A könyv egy teljesen idegen világba engedett bepillantást az európai olvasóknak, és több nyelvre is lefordítva elég népszerű olvasmány lett – sokakat persze leginkább a szultáni palota egzotikus csillogása, illetve egy uralkodói hárem buja titokzatossága vonzotta. Olvasói viszont e furcsa világ mellett megismerkedhettek azzal is, mit gondol Szalmé a gyarmatosításról és az európai felsőbbrendűségről.
A vasútvonalaknak és gyors kommunikációnak ebben az évszázadában is micsoda tudatlanság él az európai népek körében közvetlen szomszédaik intézményeiről és szokásairól
– írta például egy helyen, máshol meg az európai képmutatást ostorozta kemény szavakkal.
Nem csoda, hogy végül nem volt maradása Németországban, 1889-ben a kettős identitásának megfelelőbb otthont nyújtó Bejrútba költözött. Zanzibárba ugyan visszalátogatott, de ott sem volt maradása, örökségét nem kapta meg. Végül 1924-ben, Jénában halt meg tüdőgyulladásban.
Ha a gyarmatosítás végnapjait nem is élhette meg, azért azt láthatta, ahogy a XIX. századi felfogás lassan átalakul, és egyre több európai szólal fel a más népeket lenéző és kihasználó gyakorlat ellen – és talán joggal érezhette úgy, hogy a szemléletváltás megindulásában neki is volt valamennyi szerepe.
