Cipruson ugyan szerencsére régóta hallgatnak a fegyverek, és a feszültséget is inkább belpolitikai okokból szeretik élezni az érintett országok vezetői. A sziget 40 éve tartó megosztottsága ma is a legfontosabb oka a két, papíron szövetséges NATO-tagállam, Görögország és Törökország között sokszor kardcsörtetésig fajuló ellentéteknek, ezen keresztül pedig az utóbbi esetleges uniós tagságának is komoly akadálya.
A magukat többségükben görögnek vallók által lakott sziget 1571-ben került az oszmán-törökök uralma alá, és a következő évszázadokban jelentős, nagyjából a lakosság hatodát kitevő török népesség vándorolt a festői földdarabra. Az Oszmán Birodalom meggyengülésével a sziget az 1878-as berlini kongresszus nyomán előbb brit fennhatóság alá került, majd London 1914-ben formálisan is birtokba vette.
Végleg elmérgesedett a helyzet
A sokáig többé-kevésbé békésen együtt élő népek közötti ellentétek felszításában aztán nagy szerepet vállalt a brit adminisztráció is. Máshol is bevett gyakorlatuk szerint ugyanis a gyarmatokon az „oszd meg és uralkodj” elve szerint játszották ki egymás ellen a görögöket és törököket, nehogy azok egységesen léphessenek fel a brit uralom ellen. Ha a helyzet úgy kívánta, London könnyedén meglebegtette mind az enózisz (azaz a görögök céljának számító egyesülés Görögországgal), mind a taksim (a sziget két anyaország közti felosztásának) lehetőségét.
A második világháború után aztán tovább mérgesedett a helyzet: 1955-ben a görög EOKA – Ciprusi Harcosok Nemzeti Szervezete – fegyveres felkelést robbantott ki a brit uralom ellen, válaszul a gyarmati vezetés tisztán törökökből szervezett alakulatokkal töltötte fel a rendfenntartó szerveket, amelyek sokszor véres brutalitással léptek fel a görög harcosok és civilek ellen.
Az 1960-ban létrejött béke elhozta ugyan a függetlenséget, de az etnikai arányok alapján megosztott vezetésű köztársaság már egyik fél igényeit sem elégítette ki. Miután pedig a török vétók több, az enózisz, illetve az ő kisebbségi státuszuk alkotmányba foglalásának irányába tett görög lépést megakadályoztak, 1974-ben végleg elmérgesedett a helyzet.
Kettészakították
Az 1967-ben hatalomra jutott görög junta helyét 1973 végén egy még militánsabb vezetés vette át, s 1974. július 15-én a ciprusi elnököt, III. Makáriosz érseket is puccsal buktatta meg az EOKA, illetve a ciprusi nemzeti gárda által támogatott Níkósz Szampszón. Az események nyomán véres harcok törtek ki a sziget törökök lakta területein, és az is nyilvánvaló lett, hogy külső beavatkozás nélkül Ciprus hamarosan csatlakozna Görögországhoz.
A török válasz nem maradt el, a ciprusi törökök védelmének ürügyével, az „Atilla” fedőnevű hadműveletben 40 ezer katona és több száz harckocsi szállt partra a sziget északi részén, majd a fővárost, Nicosiát is elfoglalták, megbuktatva Szampszón rezsimjét. Történtek ugyan kezdeményezések a helyzet tárgyalásos rendezésére, de Törökország augusztus közepén egy újabb hadművelettel tett pontot a vitára, elfoglalva a sziget északkeleti, nagyjából egyharmad részét.
A harcokat és tisztogatásokat követő menekültáradat miatt e ma is nehezen átléphető, szigorúan őrzött határvonal szinte teljesen elválasztja a két etnikumot egymástól. Az északkeleten létrejött Észak-ciprusi Szövetségi Államot máig nem ismeri el Törökországon kívül egyetlen állam sem, de a területet formálisan Ankara sem merte annektálni.
