Sikeresebbek voltak Niki Laudánál, de bátrabbak biztos nem

Akkor és később is azt mondtam, hogy képes voltam teljes mértékben legyőzni a félelmemet. Ez hazugság volt. De hülye lettem volna a riválisaim kezére játszani azzal, hogy elismerem a gyengeségem. Monzában azonban valósággal megbénított a félelem

– írta a mellbevágóan őszinte önéletrajzi könyvében Niki Lauda arról, milyen érzések motoszkáltak a fejében, amikor 1976 szeptemberében, hat héttel a kis híján végzetes nürburgringi balesete után az Olasz Nagydíjon újra autóba ült.

Bárki más valószínűleg egy sötét szobában nyalogatta volna a sebeit, Lauda azonban tudta, mennie kell.

„Testileg és lelkileg is ez volt a legjobb döntés számomra. Beleőrültem volna, ha az ágyban kell feküdnöm, és azon merengenem, mi történt a Nürburgringen”.

Így aztán a többiekkel együtt ő is felsorakozott a monzai rajtrácson a Ferrarival, amelyet negyediknek hozott be. A verseny után az arcán és fején lévő, még be nem gyógyult égési sebek teljesen összevérezték a tűzálló maszkját, és amikor megpróbálta levenni, beleragadt a sebeket borító kötésekbe. Egy megoldás maradt: egy hirtelen, de annál fájdalmasabb mozdulattal egyben lerántani az egészet.

A sporttörténelemben kevés bátrabb cselekedet volt Laudáénál, aki 40 nappal korábban harmadfokú égési sebeket szenvedett a fején és az arcán, az égésnél keletkező mérgező gázoktól a tüdeje és a légcsöve is roncsolódott, és a kórházban feladták neki az utolsó kenetet.

Jegyezzük meg annak a négy a pilótának a nevét, aki kihúzták az autóból: Arturo Merzario, Brett Lunger, Guy Edwards és Harald Ertl sietett Lauda segítségére, ha ők nincsenek, akkor a világbajnok bennég a Ferrariban.