„Budára, a Helytartótanácshoz! Nyittassuk meg Stancsics börtönét” – hangzott a kiáltás 1848. március 15-én Pesten, majd a márciusi ifjak maguk húzták a kocsit, amivel diadalmenetben vitték végig a városon a sajtóvétség miatt tömlöcbe zárt írót.
Ez a jelenet tankönyvek és iskolai ünnepségek nyomán kitörölhetetlenül bevési Táncsics Mihály (március 15-ig Stancsics) nevét magyarok generációiba, és csak ritkán gondolunk bele: az író szinte minden előzmény nélkül bukkan fel a mai köztudatban 15-én, hogy aztán 16-tól kezdve sorsa, munkássága újra az ismeretlenségbe és érdektelenségbe vesszen.
Történelmi szerepének, vagy a véletlennek köszönheti hírnevét? Miért ült börtönben és mi történt vele a forradalom kitörésének nagy napja után? Erről kérdeztük Dr. Hermann Róbert történészt, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettesét.
Kemény, radikális elme
Táncsics megértését nagyban segíti, ha rövid jellemzésével kezdjük a történetet. Egy Komárom megyei apró faluban, Ácsteszéren született 1799-ben jobbágycsaládban, autodidakta módon küzdötte fel magát az értelmiség köreibe: író, újságíró, nyelvész, politikus és utópista gondolkodó volt.
Származása miatt soha nem lett és nem is lehetett a nemesi, polgári gyökerekkel bíró reformkori elit tagja. Részben ezért, de inkább radikális nézetei miatt mindvégig a periférián mozgott. Politikájának középpontjában a jobbágyság és a munkásság segítése, felemelése állt, ma azt mondanánk „kommunisztikus” nézeteket vallott, ám ez nem keverendő össze a XX. századi kommunizmussal.
Elveit kőkeményen és kompromisszumok nélkül képviselte minden körülmények között, hosszú élete során márpedig fordult körülötte a világ nem is egyszer. Emellett rendkívül nehéz természet volt, ritkán jött ki jól az emberekkel, de erről később.
A reformkori elitnek is sok volt
Aktívan hallatta szavát a politikában, röpirataiban, publicisztikáiban például kárpótlás nélküli jobbágyfelszabadítást sürgetett, állást foglalt többek között Széchenyi közteherviselést szolgáló kétgarasos adójával szemben, kiállt a független és önálló Magyarország megteremtéséért, 1848-ban pedig már az utópisztikus „osztályok nélküli” társadalomról írt.
Táncsics nézetei már a haladó értelmiség számára is soknak és vállalhatatlannak tűntek, a reformokért küzdő elit egy része maga is felforgatónak tartotta az író tevékenységét. Hát még a hatalom
– mondja a 24.hu-nak Hermann Róbert.
Munkái természetesen nem jelenhettek meg Magyarországon, nagy részüket nyugat-európai tanulmányútjain adta ki. A lisztet végül a Népkönyv és a Hunnia függetlensége című írásai borították ki, előbbi Lipcsében, utóbbi Jénában jelent meg 1846-ban és ’47-ben. A Hunnia függetlenségében Táncsics azt boncolgatta, Magyarországnak nem feltétlenül kellene megmaradnia a Habsburg Monarchiában, sokkal üdvösebb lenne az önálló állami lét.
Ez már sok volt: már várták itthon, sajtóvétség miatt perbe fogták és lecsukták. A történész megjegyzi, hogy az 1840-es években már nem volt jellemző a külföldön kiadott politikai állásfoglalásokért valakit meghurcolni, főleg nem elítélni, ám Táncsics Mihály mellett nem zárt össze a magyar nemesség, senki nem kelt a védelmére.
Ő volt az egyetlen politikai fogoly
Ott érte őt a pesti forradalom napja, az előbbiek ismeretében pedig különösen érdekes, hogyan vált egy ilyen perifériális, nem kedvelt és sokszor kényelmetlen figurából március 15. egyik főhőse? Kisarkítva és laikus megfogalmazással: épp ott tartózkodott, ahova a történelem reflektorfénye váratlanul vetült. Börtönnel kapcsolatban nyilván ne értsük szó szerint, de megfelelő személyként jókor volt jó helyen.
A jól ismert 12 pontból három volt, amit ott rögtön Pest-Budán meg lehetett valósítani, jelesül a sajtószabadság megteremtése, a nemzetőrség felállítása és a politikai foglyok szabadon bocsátása.
Akkoriban egyetlen ismert politikai elítéltet tartottak fogva a fővárosban, Táncsics Mihályt a Budai várban. Rajta kívül egy bánsági román politikus raboskodott még Pesten, az újépület kaszárnyájában, ám az ő neve hiányzott a köztudatból, s ő csak április 8-án szabadult
– jegyzi meg Hermann Róbert.
Minden tiszteletünk ellenére azért ez egy érdekes jelenet. A forradalmi ifjúság a „politikai statusfoglyok szabadon bocsátassanak” követelés jegyében kiszabadította Pest-Buda gyakorlatilag egyetlen politikai foglyát, aki történetesen Táncsics Mihály volt.
Viszont az ekkor már 49 évesen idősnek számító, elesett ember tökéletesen alkalmas a szerepre, hogy az igazságtalanul bebörtönzöttek emblematikus figurája legyen. Sokkal inkább, mint a francia forradalom idején, amikor a hasonló okból megostromolt Bastille-ból jobbára köztörvényes bűnözőket hozott ki a nép.
A felelős kormánynak is elege lett
Szabadulása után azonnal belevetette magát a politikába, Munkások Újsága néven lapot indított, elsősorban az alávetettség, kiszolgáltatottság teljes megszüntetéséért, a következetesebb jobbágyfelszabadításáért küzdött. Főként a jobbágyság érdekében emelt szót, de az elsők között vette pártfogásába a céhes munkások érdekeit is.
Annyira népszerű volt az alsóbb néprétegek körében, hogy az 1848-as országgyűlési választásokon három választókerület is képviselőnek választotta, de értelemszerűen csak egy mandátummal léphetett be a parlamentbe. Természetesen ott is radikális nézeteket képviselt, közel 50 kérvényt jegyzett, az ő munkája nyomán törölték el például a szőlő és a bor dézsmáját.
Szociális kérdésekben nyíltan támadta az új rendszert, mind az országgyűlésben, mint röpirataiban és a Munkások Újságja hasábjain, ez pedig az osztrák támadással, a szabadságharc kezdetével kifejezetten veszélyessé vált.
– magyarázza a szakember.
Azzal vicceltek, lecsukják
Összességében azt mondhatjuk, egyedülálló jelenség volt a magyar politikai életben. Kortársai nem kedvelték, különcnek tartották, emlékirataikban lekicsinylően emlékeznek meg róla. Még a Radical Pártban sem találta meg a helyét, ahova 1849-ben belépett. Jó tíz évvel idősebb volt az átlagnál, és „rá is játszott” kicsit a póriasságra, a nyalka címekre oly büszke korban kivétel nélkül mindenkit kendnek szólított.
„Bolond kend, Táncsics” – jegyezte meg még Jókai Mór is, amihez a történész hozzáteszi: feleségén, Terézen kívül jóformán senki nem tudta elviselni. Még egy utolsó adalék az értelmiség és Táncsics viszonyáról:
Közeledvén 1849. március 15., az a tréfás mondás járta, miszerint a forradalom első évfordulóját úgy kellene ünnepelni, hogy Táncsicsot ismét tömlöcbe zárják.
Egy gödörben bujkálhatott
A szabadságharc leverése után eltűnt, mindenki azt hitte, külföldre menekült, 1851-ben távollétében halálra ítélték és jelképesen kivégezték, azaz a bitófára szegeltek egy táblát a nevével. Pedig Táncsics nem ment sehova, józsefvárosi házában kialakított búvóhelyén várt és csak várt nyolc évig, az 1857-ig, az általános amnesztia meghirdetéséig.
Felesége derekasan bújtatta, gondozta, nélküle nyilvánvalóan lehetetlenség lett volna észrevétlen maradnia nyolc hosszú évig. Pedig szegény asszonynak már csak azért sem lehetett könnyű, mert a fél város a szájára vette. Történt ugyanis, hogy a rejtőzködés éveiben két leánynak adott életet, ami ugye miként lehetséges erkölcsös nőnél, ha a férje még az országban sincs…
Másodszor is börtönbe került
Táncsis tehát 1857-ben „visszatért”, és szoros rendőri felügyelet alatt ugyan, de szabadon élhette életét. Nem sokáig. 1860-ban kiadott egy forradalmi kátét és március 15-ére megemlékezést szervezett, amiért ismét letartóztatták, és immár másodszor csukták le elvei miatt. Majd csak 1867-ben, a kiegyezés nyomán szabadult idősen, betegen, gyakorlatilag vakon.
De nem tehetetlenül. az orosházi választókerület képviselőjeként 1869-72 között aktív tagja volt az országgyűlésnek, a tőle megszokott radikalizmussal követelte a választójog kiszélesítését, állam és egyház szétválasztását, a zsellérek földhöz juttatását és a virilizmus – aki többet adózik, több joggal bír – megszüntetését. Belépett az Általános Munkásegyletbe, annak elnökévé választották, ezzel pedig Táncsics lett a korabeli munkásmozgalom pátriárkája.
Amíg bírta, nagyon aktívan dolgozott, de 1872-ben visszavonult az aktív politikától. Utolsó évtizedét szegénységben töltötte, 1884 nyarán hunyt el 85 esztendősen.