Extrém és nehéz körülmények között élnek az expedíciók során. Mi hajtja előre a hegymászót, hogy újra és újra nekivágjon az embert próbáló kihívásnak?
Himalája koronája
Az úgynevezett Himalája koronája küldetés célja, hogy a földön fellelhető tizennégy, nyolcezer méternél magasabb hegycsúcsra feljussanak magyar hegymászók oxigénpalack használata nélkül. A program közelít a siker felé, csak három hiányzik; a Mount Everest, a Sisapangma (amely esetében valószínűleg csak az előcsúcsot érte el az 1987-es magyar expedíció) és a K2. Tavaly Klein Dávid és Suhajda Szilárd a Sisapangmát szerette volna megmászni, ám a viharos időjárás visszafordította a csúcstámadás közben.
A 2019-es expedíció is ezt a csúcsot ostromolta volna, ám erre idén – a többi külföldi expedícióhoz hasonlóan – nem kapott engedélyt a páros, ezért másik célpontot kellett választania. Végül a K2 mellett tette le a voksát a duó.
Suhajda Szilárd: Elsősorban azok az élmények, amiket már átéltünk és az új élmények lehetősége. Sokat tanulunk minden expedíción, nem csak a hegyekről, hanem önmagunkról, egymásról is. Rengeteg szervezés és tervezés előzi meg azt a két hónapot, amit a hegyen töltünk. Aztán az utazás során más kultúrával, vallással, gasztronómiával, de főleg új emberekkel találkozunk. Mindig azt mondom,
Minden expedícióról más szemmel jössz haza. Odafönt az ember óhatatlanul levetkőzi a civilizáció által ráragadt álarcát, tíz körömmel kapaszkodik az életbe, mindenki a legőszintébb arcát mutatja. Ez nagyszerű és ijesztő is tud egyszerre, de hazaérve mindig maradandó élménnyé válik. Erre nagyon is rá lehet kapni és az ember vissza is vágyik egy idő után. Egy kicsit olyan odafent, mint egy második otthon.
Klein Dávid: Nem szeretem misztifikálni az expedíciós hegymászást. Szükségünk van a nyilvánosságra, ezért inkább megpróbálkozom vele, hogy lehántsam erről az amúgy is izgalmas kalandról a rárakódott romantikus cukormázat. Az expedíció egy jó buli! Ahogyan Szilárd is mondta, összetett tevékenység is, az utazás mellett logisztikai feladat, és kőkemény fizikai kihívás is, hogy képes vagyok-e teljesíteni, önismeret, mert amikor „sarokba szorít a hegy”, akkor szembesülök azzal, milyen is vagyok. Ez nem mindig kellemes, de hasznosnak tartom. Amilyen összetett dolog az expedíciós hegymászás, legalább annyira összetett a motivációm is.
Suhajda Szilárddal 2013 óta másznak együtt. Mi az oka, hogy éppen vele alakult ki ez a szoros munkakapcsolat?
K.D.: Gőzöm sincs! Az biztos, hogy emberileg klappolunk, szeretünk együtt lógni. Romkocsmába is szívesen elmegyek Szilárddal, nem csak a hegyekbe, bár erre nem sok időnk marad a felkészülési időszakban. Másrészt viszont a szakmai értékrendünk is hasonló. Egyformán gondolkodunk a hegymászásról és megegyeznek a céljaink is. A hegymászás nem csak az expedíciózásból áll, ebben is azonos látásmódunk van. Minden más rejtély, miért működik.
Laikusként hogyan képzeljük el a magashegyi táborokat?
S.Sz.: Más az alaptábor és más a magaslati tábor. Az alaptábort a hegy lábánál alakítjuk ki a gleccsert fedő morénatakarón, ebben van külön konyha-, étkező-, zuhanyzó-, vécé- és hálósátor. Kevésbé fesztivál helyszínt kell elképzelni, inkább egy olyan területet, ahol minden szükséges kellék elférhet. Na, ez jelenti nekünk a luxust, a kényelmet, a regenerálódás helyszínét. Erre nagy szükség van, mert körülbelül 5000 méter fölött az ember nem tud regenerálódni, ezért minél magasabbra megyünk, annál gyorsabban épül le a szervezet. Akkor is, ha csak alszunk. Ha egyáltalán tudunk, mert alvás közben is úgy kalapál a szívünk, mintha maratont futnánk.
A magaslati táborokba már minden felszerelést mi viszünk föl: sátrat, matracot, gázt, élelmet stb.. Ezeknek a helyét előre kitaláljuk, a K2 esetében például 6000 méteren állítjuk fel az első táborhelyet. Minden táborból visszatérünk az alaptáborba a hetek során, gyakorlatilag folyamatosan ingázunk. Így szokunk hozzá az oxigénszegény környezethez, pontosabban a nyomáskülönbség miatt a tüdőnkbe jutó kevesebb oxigénhez és annak a szervezetre gyakorolt hatásához.
Milyen ételeket visznek magukkal?
K.D.: Mást eszünk az alaptáborban és mást a magaslati táborokban. A készleteinket teherhordók szállítják föl az alaptáborba. A konyhasátorban egy pakisztáni szakács főz számunkra. Kicsit olyan, mintha befizetnénk magunkat a menzán két hónapra. Ahogy följebb érünk, más lesz a légkör, ami kihat az emésztésünkre is; csökken az étvágyunk, sok veszteséggel dolgozik a szervezet. Fent több levest fogyaszt az ember, mert a folyadékbevitel nagyon fontos. Kevés konzervet is viszünk magunkkal, de jellemzőbbek a szárított gyümölcsök és az olajos magvak. Csúcsmászásnál már szinte semmit nem fogyasztunk és azt a kevéskét is erőltetni kell. A kalóriapótlás ilyenkor már kifejezett munka, nagy fegyelmezettséget igényel.
Szóba került az akklimatizáció a hegyi körülményekhez, de „visszaakklimatizálódni” mennyire nehéz az expedíció után?
K.D.: Szilárdnak más a helyzete, ő már rendes, felnőtt, családos ember, én viszont továbbra is bohém „egyetemista” vagyok. Számomra függőség az expedíciózás, próbálom elkerülni, hogy csak ott érezzem magam otthon és a lenti világ elhalványuljon, de nem tagadom, akkor érzem magam a létezésem középpontjában, amikor egy nyolcezresen vagyok. Minden évnek megvan a ritmusa, kitaláljuk az új célt, felkészülünk, aztán jön az expedíció. Ezt követően van egy rehabilitációs szakasz, amikor bármit ehetek, sokat alszom, elmegyek stoppolni, fesztiválozni, vagy bármit csinálni, amihez kedvem van. Aztán kezdődik minden elölről.
Hogyan választ magának új célt, csúcsot az expedíciós hegymászó?
S.Sz.: Az inspiráció jöhet egy tábortűz melletti beszélgetés hatására, könyvet olvasva, egy fotó láttán, egy beszámolót olvasva. Egy alkalommal meséltek nekem mexikói mászók a Makaluról, láttam fotókat is. Gyönyörű hegy, azóta motoszkál bennem, hogy csodás expedíciós élmény lehet. Annyi hegymászói ambíció van, csak a Magas-Tátra vagy az Alpok egy életre elég kihívást tartogat.
Ezek szerint van terv a Himalája koronája teljesítése utáni időszakra is.
K.D.: Még sok!
S.Sz.: Volt már előtte és közben is. Nagyon szeretjük a mászósport valamennyi ágát.
Az expedíciós hegymászásnál megkerülhetetlen kérdés a halál. Hogyan kezelik a tudat alatt ott lappangó félelmet, a tényt, hogy ott fent a hegyen még csak hibázni sem kell, elég egy lavina és vége mindennek?
K.D.: Becsületesen. Ezalatt azt értem, hogy nem tagadjuk le. Nagyon sokáig azt mondtam; ha a hegyek között baleset történik, az hegymászóra vezethető vissza. Csakhogy 2010-ben pont az történt, amit kérdez; elcsapott minket egy lavina Várkonyi Lacival, aki a balesetet nem élte túl. Azóta már azt mondom, a halál szinte mindig visszavezethető a hegymászóra, de nem feltétlenül az ő hibája. Ez egy fontos finomítás. Ezzel a balesettel nem tudok mit kezdeni, mert semmit sem csinálnék máshogy ma sem.
Engem úgy ismernek, mint a magyar hegymászót, akinek a legtöbb palack nélkül megmászott nyolcezrese van, de kétség kívül arról is, hogy rengetegszer visszafordultam. Pontosan ugyanezt fogom csinálni a jövőben is. Keményen odateszem magam, de mindig vissza fogok fordulni, ha úgy érzem, arra van szükség. Ennyit lehet tenni, és persze beismerni, hogy minden tervezés és stratégia mellett is komoly veszélynek vagyunk kitéve.
Mi a tanulsága a kudarccal végződő mászásoknak? Utólag bármit is máshogy tenne?
K.D.: Nem tudom, hogy jó, vagy rossz statisztika, de tény, az expedícióim negyede volt sikeres. Ha az arányokat nézzük, ezzel középmezőnyben vagyok. Van olyan visszafordulásom, amiről azt gondolom, elbaltáztam: rosszkor mozogtam, vagy csak rossz stratégiát követtem. Viszont arra is nagyon büszke vagyok: 2016-ban pont a K2-n visszafordultunk Szilárddal, amikor egy hatalmas lavina leseperte a hegy fenti régióit. Akkor a többi mászó továbbment és lelassult az időjárás miatt, csak a vak szerencsén múlott, hogy ők nem érték el a hármas tábort, amit a lavina maga alá temetett. Ha akkor tartották volna saját ritmusukat, a hegymászás történetének legnagyobb tragédiája következik be. Végül senki sem tudta megmászni három éve a K2-t, mi viszont jobban éreztük magunkat utólag, mert a saját döntésünk mentette meg az életünket és nem a vak szerencse. Összességében nincs mindig tanulság, 2008-ban például az olimpia miatt kirúgtak minket Kínából. Ennek például semmi köze a hegymászáshoz.
A K2 időjárását orosz ruletthez hasonlította Szilárd. Újfent benne van a visszafordulás esélye?
K.D.: Azért reméljük az orosz rulettnél több befolyásunk van az eredményre.
S.Sz.: Soha nem tudni, mi történik a következő pillanatban. Az egyik könyvben úgy írtak a K2-ről, mint amikor valaki bedugja a fejét az oroszlán szájába és nem tudja, mikor akarja majd az állat összezárni az állkapcsát. Kőhullás, lavina, időjárás, sorolhatnánk a veszélyeket. Erre gondoltam, amikor az orosz rulett kifejezést használtam, de nem a szerencsére bízzuk magunkat.
A szponzorokkal mennyire nehéz megegyezni annak tudatában, hogy benne van a pakliban, az expedíció nem lesz sikeres?
K.D.: A kudarc benne van a pakliban. Mindig benne lesz. Piszok nehéz lesz elfogadni, ha megint nem jutunk fel, mert egyszer már le kellett jönnünk, de a felnőtt hegymászó tudja, a legfontosabb az, hogy le is tudjon jönni a hegyről. Ez az első, amit tisztázni kell bármilyen szponzor esetében. Mi sok dolgot vállalunk, ilyen például a beszámolók írása, képek készítése is.
Ez az ő érdekük is. Tegyük föl, hogy valaki csak akkor fizet egy hegymászónak, ha feljut egészen a csúcsig. Mi van akkor, ha emiatt veszíti el a hegymászó az életét? Hiszen ha visszafordul, nem kap pénzt. Ha emiatt a hegymászót esetleg baleset éri és ez kitudódik, az nagyon nem szerencsés egy támogató számára, így a szakmai függetlenség a partnereknek is elemi érdeke. Szerencsére ritkán találkoztunk olyan támogatókkal, akik bele akartak szólni a szakmai részbe.
Mennyire okoz problémát a mászás mellett a szponzorok ilyen típusú kiszolgálása?
S.Sz.: Amikor megismerkedtünk, már akkor is tudtuk egymásról, hogy szívesen írunk, sőt mindketten naplót vezettünk a hegyi élményeinkről. Ez része a feladatnak, ennek is igyekszünk megfelelni, de az írás például kifejezetten örömteli időtöltés A magashegyi fotózás is izgalmas kihívás.
K.D.: Fontosnak tartom, hogy ha már szerepelnünk kell, akkor őszinte képet fessünk a hegymászásról. Sokkal izgalmasabb a valóság, mint a heroizált kép, ami az emberek fejében él. Ha őszintén elmondjuk, mi történt, az a jó sztori. A médiában való megjelenés megterhelő tud lenni, de csodálatos pillanatokat is szül.
Az idei mászásról film is készül majd. Ez újdonság. Mennyiben nehezíti ez meg az expedíciót?
S.Sz.: Igen, idén jön velünk egy operatőr is az alaptáborig, ez nem titok. Biztosan sok anyagot készít majd. Ahogyan eddig is, sok videót készítünk a hegyen, a különbség csak annyi lesz, hogy most több felvételt próbálunk készíteni, mint korábban. Ezt eddig is csináltuk, van amikor könnyebb, van amikor nehezebb, de nem lesz markáns különbség.
Mit remélnek a videóktól? Kedvcsináló lehet egy következő generációnak?
S.Sz.: Reméljük, sok emberhez eljut így a történetünk. Azt közvetíti majd a film, ami ott történik. Egyszerű dolgokat, például azt, ahogy havat olvasztunk, ahogy küzdünk minden újabb méterért, vagy ahogy örülünk a pillanatnak.
K.D.: Szeretnénk az expedíciózást a maga komplexitásában bemutatni. Ha az emberek örülnek neki és büszkék rá, az nekem is örömet okoz. Nem ezért csinálom, de jól esik. Ha emiatt többen mennek el kirándulni, már annak is örülök.
Nyitókép: MTI/Mohai Balázs
