Két osztrák filmet is bemutattak tavaly, mely az ország háború utáni kollektív amnéziáját dolgozza fel: a Murer – Egy per anatómiája című filmről tavaly írtunk, abban a játékfilmben egy osztrák háborús bűnös felmentését dramatizálták hatásosan, míg egy másik film a náci múltját letagadó Kurt Waldheim botrányos elnökválasztási kampányát mutatta be három évtized távlatából. A Murerrel szemben az utóbbi egy dokumentumfilm, mely korabeli felvételek alapján rekonstruálja azt a néhány hetet 1986 tavaszából, mely izgalomban tartotta egész Ausztriát.
A magyar címét vélhetően egy kevésbé ismert Lou Reed-daltól kölcsönző Jó estét, Mr. Waldheim (eredetileg Waldheims Walzer) rendezője, Ruth Beckermann annak idején aktivistaként ott volt a kamerájával az események sűrűjében, és jó pár felvétele be is került a filmbe. Ő és a társai azután aktivizálódtak, hogy a köztársasági elnöki tisztségre pályázó Waldheimről kiderült, jóval komolyabb szerepe volt a második világháborúban, mint arról korábban ő maga beszámolt. A politikus addig azt a narratívát erőltette, hogy az Anschluss után osztrákként besorozták a Wehrmachtba, de szerencséjére még 1941-ben megsebesült a keleti fronton, így leszerelték, ő pedig a jogi tanulmányaira koncentrálhatott, és a maga részéről a háborút ennyivel ki is pipálta. Így futhatott be rendkívül sikeres diplomáciai karriert: előbb külügyminiszter lett, majd 1972 és 1981 között ENSZ-főtitkár volt, New Yorkból hazatérve pedig köztiszteletben álló politikusként ő lett az Osztrák Néppárt (ÖVP) jelöltje a köztársasági elnöki posztra.
Csakhogy pont a kampány kezdetén robbant a bomba Waldheim eltitkolt múltjáról, majd nem sokkal később a Zsidó Világkongresszus nyilvánosságra hozott néhány bizonyítékot arról, hogy Waldheim nem hogy nem szerelt le a sebesülése után, hanem egyenesen hírszerzési tisztként szolgált a Balkánon. Ráadásul annak az Alexander Löhr tábornoknak a törzskarához tartozott, akit később háborús bűnösként kivégeztek Jugoszláviában, így ha közvetlenül Waldheim bűnösségére nem is volt bizonyíték, az nyilvánvaló volt, hogy nem mond igazat, amikor azzal védekezett, hogy nem tudott a polgári lakosság és a zsidók elleni atrocitásokról. Waldheim ugyanis a botrány kipattanása után sem volt hajlandó elnézést kérni, és a néppárti politikusokkal együtt inkább áttolta a felelősséget a külföldi zsidókra és a baloldalra, és elővették a „nekünk senki ne mondja meg külföldről, mit csináljunk” című örökzöld slágert. A céljukat elérték, hiszen a botrányok ellenére Waldheimet végül megválasztották, más kérdés, hogy a teljes nyugati világban persona non grata lett, úgyhogy Ausztriának olyan elnöke volt, aki diplomáciai elszigeteltségre kárhoztatva töltötte ki a hivatali idejét.
A Waldheim-ügy azonban nem elsősorban az elnökről szólt: nyilvánvalóan hazudott a saját szerepéről, de ő maga nem volt háborús bűnös. Ausztria viszont végre rákényszerült, hogy szembenézzen a háborús múltjával, és leszámoljon a legendával, miszerint ők is Hitler áldozatai voltak, miközben a közélet tele volt egykori nácikkal, háborús bűnösök pedig – mint a fent említett Murer – háborítatlanul élhettek jólétben halálukig. Beckermann filmje ezt az Ausztriát mutatja meg, amelyről addig a külvilágnak az Amadeus film vagy az akkor sikerei csúcsán álló Falco jutott az eszébe, miközben sok szempontból a 20. század első felében ragadt. A film kronologikusan követi végig azt a hektikus pár hetet, korabeli híradórészletek és tévéfelvételek, továbbá néhány nem nyilvános felvétel és Beckermann már említett saját anyagai alapján, az ő narrációjával kiegészítve. A legerősebb és kifejezetten kényelmetlen részek a saját felvételei az utcai demonstrációkról, ahol Waldheim elleni és melletti tüntetők vitatkoznak vagy inkább ordibálnak egymással, olyan brutális zsidózásokkal kísérve, amiket ki sem néznénk azokból a derék osztrák polgárokból.
Szerencsére azonban Beckermann jól ellenpontozza a feszültséget olyan, komikus hatású jelenetekkel, mint Waldheim kamerapróbája a beiktatási beszéde előtt, vagy a Zsidó Világkongresszus sajtótájékoztatója előtti pillanatok, melyek akár a Coen testvérek egyik filmjéből is jöhettek volna. Szolgál persze némi komikummal már önmagában az is, mennyire kezdetlegesnek tűnhet mai szemmel a harminc évvel ezelőtti média vagy a politikai élet körítése. Előkerülnek ismerős arcok, mint az amerikai kongresszusi meghallgatáson részt vevő Tom Lantos, vagy az egyébként köztiszteletben álló Alois Mock, aki itt messze nem azt a joviális demokrata politikust alakítja, ahogy ma emlékezni szokás rá. A film azonban bárki számára érdekes lehet, akit foglalkoztat a közép-európai történelem egy keveset emlegetett időszaka, aktuális áthallásokkal.
A film első magyarországi vetítése után beszélgettünk Ruth Beckermann rendezővel:
1986-ban Ausztria innen, Magyarországról nézve a létező legjobb világnak tűnt, miközben a filmben inkább egy provinciális, frusztrált országnak látszott. Ön hogy emlékszik vissza arra az időre?
Igen, ez egy nagyon provinciális hely volt. Persze minden relatív, Magyarországhoz képest nyilván más volt a kép, de én szürkeségre emlékszem, a házak Bécsben egy kicsivel jobb állapotban voltak talán, mint Budapesten, de nálunk se voltak felújítva, és az emberek pedig igazán szörnyűek voltak. Még itt volt velünk a náci múlt, amit teljes csend övezett, érezhető antiszemitizmus volt, noha zsidók nem nagyon voltak már, csak azok, akik a háború után jöttek Kelet-Európából. Az osztrákok meg nem akartak arról beszélni, ami történt. Szóval én nem éreztem itt jól magam akkoriban.
Az antiszemitizmus annak ellenére jelen volt, hogy Bruno Kreisky az időszak legtovább hivatalban lévő osztrák kancellárja, aki sosem titkolta a zsidó származását?
Kreisky nagy árat fizetett azért, hogy kancellár lehessen: négy egykori náci is volt a kormányában, illetve koalícióra lépett az akkor még nagyon aprócska szélsőjobboldali Szabadságpárttal (FPÖ) is. A politikai döntéseiben nem befolyásolta a tény, hogy zsidó volt. Sőt, ő javasolta Waldheimet ENSZ-főtitkárnak is.
A Szabadságpárt azóta kétszer is kormányra került Ausztriában, jelenleg is tagja a koalíciónak. Mennyire lehet összehasonlítani a mostani időket a Waldheim-időszakkal?
A Waldheim-ügy nagyon fontos volt, igazi fordulópont, mert az az atmoszféra, amit fentebb leírtam, hirtelen megváltozott. Csúnya volt, ami történt, de legalább téma lett, elkezdtünk róla beszélgetni, a tankönyveket is újraírták, felfrissült a levegő. Aztán ’86 őszén Jörg Haider átvette a Szabadságpárt vezetését, és utána nőttek meg ennyire. Ez már az a politikusgeneráció volt, amelyik a háború után született, de egyáltalán nem szégyellt átvenni elemeket a náci ideológiából. Ők ebben a náci miliőben nőttek föl, amely megmaradt a háború utáni Ausztriában, és most közülük sokan ott vannak a minisztériumokban. Éppen ezért ami most van, az veszélyesebb, mint a ’86-os események voltak, mert akkor a múlt volt a téma, most meg a jövőt szeretnék formálni. A példaképük Orbán Viktor és az illiberális demokrácia a kulcsszavuk, jelentsen az bármit is. És nagyon nyomulnak: ugyan ők a kisebbik kormánypárt, mégis az lehet az érzésünk, hogy valójában ők kormányoznak, és nem a konzervatívok (ÖVP).
Miért lehetett az, hogy Simon Wiesenthal, aki számos háborús bűnöst állított bíróság elé, azon a párton volt, hogy a konkrét háborús bűnökkel nem vádolt Waldheimet békén kellene hagyni?
Ez csak részben volt így. Kezdetben valóban ellenezte az egészet, mert ő a valódi háborús bűnösöket akarta üldözni, ráadásul ő is tagja volt az ÖVP-nek, mint Waldheim. De a kampányban az ÖVP olyannyira antiszemita irányba ment el, hogy Wiesenthal meggondolta magát, és azt mondta, ne legyen elnök az, akit hazugságon kaptak. A filmembe ezt nem akartam beletenni, mert ehhez az egész történetet meg kellett volna mutatni, az pedig aránytalanul sok lett volna. Abban igaza volt Wiesenthalnak, hogy Waldheim ugyan nem követett el konkrét háborús bűncselekményeket, mégis hazudott a múltjáról. Ha az elnökválasztási kampány elején Waldheim feláll, és azt mondja, elnézést, de elhallgattam, hogy a háború alatt ezt és ezt csináltam, akkor egész más a helyzet. De ő nem tette, hanem addig hazudott, ameddig csak tudott. Ez volt a probléma igazából.
Milyen jogosítványai vannak Ausztriában az elnöknek? Ugyanúgy főleg protokoll szerepe van, mint Magyarországon?
Főként igen, de bizonyos helyzetekben fontos tud lenni, például ő a hadsereg főparancsnoka, és akár fel is oszlathatja a kormányt. Elsősorban azonban reprezentatív szerepe van, és Waldheim ezt pont nem tudta ellátni, hiszen sehova sem hívták meg, csak néhány arab országba vagy a Vatikánba. Sőt, művészek is bojkottálták azokban az években Ausztriát, úgyhogy az ország nem járt jól ezzel. De legalább elindult egy párbeszéd.
A filmben voltak tényleg kifejezetten humoros pillanatok is. Honnan került elő a felvétel a Waldheim beiktatási beszéde előtti próbáról?
Ez leginkább szerencse volt. Az osztrák köztévé csak azokat a felvételeket tartja meg, amelyek adásba is kerültek. Ezt a felvételt pedig egy újságíró őrizte otthon, nem adta oda a tévének, és a halála után videókat készítő csoporthoz került, és ők kerestek meg, amikor megtudták, hogy Waldheimről csinálok filmet.
Ma is előfordulnak még ilyen jelenetek Ausztriában, mint a nyílt utcán zsidózó, tisztességben megőszült urak a filmben?
Ha igen, akkor az inkább külföldiek ellen irányul, hiszen ma már nem a zsidók az ellenségek, hanem a muszlimok, a menekültek, az idegenek, a migránsok. A politikusok minden nap mérgezik egy kicsit a lakosság agyát. De egyébként az ilyen beszélgetések sem az utcán történnek már, sokkal inkább az interneten.
Mit gondol, Ausztria jobb hely, mint volt harminc éve?
Abszolút, a lakosság sem annyira homogén, Bécs pedig egy nagyon gazdag város. Szerintem az a civil társadalom sokat segített az ország átformálásában, amely pont a Waldheim-ügy idején jelent meg. 1986-ban történt először, hogy értelmiségiek nyíltan megszólaltak valami nyilvános ügyben. Ma akárkik is vannak kormányon, nagyon sokan szót emelnek ellenük: bírók, ügyvédek, orvosok és így tovább, ez a civil társadalom sokkal erősebb, mint harminc éve. Szóval nincs olyan könnyű dolguk azoknak, akik kedvükre meg akarják változtatni a törvényeket. De ők nagyon leleményesek: mivel a köztisztviselői kart nem lehet csak úgy lecserélni, kreáltak egy új vezetői posztot minden minisztériumban, ahová a saját embereiket ültették be.
Szándékosan erre a mostani politikai helyzetre rímelve készítette a filmet most, vagy már régebben elkezdte?
Nem, ezt még bőven Trump és a többiek előtt kezdtem el 2013-ban, miután végignéztem a korabeli felvételeimet. Először csak izgalmas volt visszatekinteni a fiatalkoromra, de aztán a fejembe vettem, hogy meg akarom mutatni a teljes képet, mi is történt akkor, ezért elkezdtem archívumokban kutatni. De csak 2017 végén, az osztrák választások után lett időszerű, amikor már javában szerkesztettük a filmet, amely eredetileg csak egy kis független filmnek indult. Emiatt viszont hirtelen nagyon népszerű lett, világszerte bemutatták. Szóval a jelenlegi politikai helyzet kétségtelenül segített a filmen, bár az életünkön kevésbé.
Milyen volt a fogadtatása Ausztriában?
Csodálatos, tényleg rengetegen látták – 30 ezer néző egy hazai dokumentumfilm esetében nagyon jó szám. Sok fiatal látta, iskolai vetítéseket szerveztek, foglalkozott vele a sajtó is.
A kormánypártok részéről volt bármilyen reakció?
Semmilyen. Okosabbak ők annál, hogy belemenjenek egy ilyen ügybe, úgyhogy inkább hallgatnak. Nem jött gratuláció sem, amikor tavaly a film nyert a Berlinalén, pedig a kultuszminiszter is jelen volt a vetítésen, de én is szándékosan kerültem a találkozást vele. Még akkor sem, ha a miniszter történetesen a Néppárt tagja, de mégis csak ők léptek koalícióra az FPÖ-vel, akikről pontosan tudták, hogy kicsodák.
Kiemelt kép: Ruth Beckermann Film
