Csizmadia Ervin: Magyarország védelmezői a töröktől az EU-ig

A magyar politika fejlődéstörténetét nézve szembetaláljuk magunkat egy zavarba ejtő jelenséggel: a védelmező birodalmak folytonosságával. Török, Habsburg és szovjet birodalmakat látunk, melyek keretei között „papíron” a nemzeti aspirációkat súlyos elnyomás és károsodás érte.

A vulgáris történelemszemlélet két, egymással szemben álló iránya megkerüli a birodalmiság sajátos védelmi jellegéből fakadó kérdéseket, hiszen az egyik azt mondja: haza, a másik pedig azt: haladás. Valamennyien azt tanultuk, hogy konfliktus e kettő között van, s nekünk, történelemfogyasztóknak, tanácsos választanunk közülük.

S valóban: aki a hazára szavaz, az manapság jó eséllyel a jobboldalon van, aki a haladásra, az meg ellenzéki.

Ha azonban valóban meg akarunk érteni valami fontosat Magyarország történetéből, mi több, jelenéből, akkor érdemes elgondolkodnunk ezeknek a birodalmaknak a természetén, illetve azon, hogy a manapság létező, s minket körülfonó birodalmi keret, az Európai Unió hogyan viszonyul ehhez a hosszú évszázadokon keresztül az életünket mélyen meghatározó hagyományhoz.

Senki nem állítja, hogy a török, a Habsburg vagy szovjet birodalom egyforma lett volna. De valamiben mégis nagyon hasonlítottak egymáshoz, ez pedig befelé irányuló jellegük. Egyik birodalomnak sem volt programja arra, hogy a területén élő lakosságot szervesen hozzákapcsolja a birodalmat övező külső környezethez. A birodalmak befelé elnyomhatták ugyan a magyar népet, de „cserében” garantálták, hogy a népességnek nem kell megbirkóznia a nemzetközi munkamegosztásba való beilleszkedéssel – hogy kellően semlegesen fejezzük ki magunkat.

E birodalmak közül a hozzánk legközelebb állót, a Szovjetuniót, illetve az általa meghonosított rendszert jellemző módon totális, majd enyhültebb diktatúrának nevezzük, s gyakran ítéljük el azért a hagyatékért (az alattvalói magatartásért), amit az emberek tudatában és magatartásában örökül hagyott ránk. Gyakran halljuk, hogy a demokráciába való átmenet azért sem sikerült, mert a kommunista-szocialista magatartásformák béklyózzák a demokratikus attitűdöket.

Sokkal ritkábban kerül szóba, hogy bármennyire elnyomó volt is a szovjet diktatúragépezet, mégiscsak volt egy védelmező funkciója is: távol tartotta az embereket a kommunizmuson-szocializmuson kívüli szférától, végső soron: Nyugat-Európától. Ami önmagában nem lenne végzetes baj, hiszen programszerűen hirdette is magáról, hogy túl akar lépni az általa elnyomónak tekintett „imperializmuson”. A probléma végzetessé a már említett folytonosság miatt válik: a bolsevik, majd szocialista diktatúra ráépül egy – nevezzük így: történeti – bezártságra, mely már jóval előtte is létezett.

A magyar politikai fejlődésben masszív „nyugattalanság” érvényesül. Utazók persze szép számmal mentek Nyugatra, de ez nem jelenti azt, hogy az ország valaha is európai áramkörbe került volna.

Mindennek az átmenet után lesz igazi fontossága, akkor, amikor elvben, majd a gyakorlatban is Európa részévé válunk. Voltaképpen ennek az európai birodalomnak kellene igazán megvédenie a tagországait, vagy legalábbis a magyar társadalom többsége azt várta tőle, hogy – mint a korábbi birodalmak – óvja és védje.

Csakhogy az Európai Unió a legkevésbé sem emlékeztet a régi birodalmi keretekre. Már csak azért sem, mert az EU régi tagországai egészen másképp szocializálódtak, mint mi.  Mi büszkék vagyunk az évszázados hagyományainkra. Nos, ők, ha az antik hagyományokat is ide vesszük: évezredes tradíciókkal bírnak. S ennek a szocializációnak meghatározó eleme a versengés és a kifelé történő nagyfokú nyitottság.

Amikor mi ehhez a nyugati birodalmi kerethez csatlakoztunk, fogalmunk sem volt arról, mit jelent a nyitott, versengő jelleg. Az 1989-90-es demokratizálás során csupán azt vettünk át a Nyugatból, ami a mi védekező hagyományunkhoz kellett. Intézményeket. S azt reméltük, hogy kilábalva az államszocializmusból ezek az intézmények megvédenek minket. Vagy tágabban: a demokrácia véd meg. Ahogy a török, a Habsburg és a szovjetrendszer is megvédett, úgy majd megvéd, mert az alapviszonyokat változatlanul hagyja a nyugatos demokrácia is.

Nem logikátlan vonása volt az átmenetnek, hogy a Nyugat nyitott természetének lényege még jó ideig nem rajzolódott ki.

Orbán Viktor a minap arról beszélt, hogy 2004-ben, a csatlakozás idején „nem volt szó” bevándorlásról.

Precíz megfogalmazás.

Mutasson valaki egyetlen hazai sajtóterméket, mely, mondjuk, 2004-ben arról írt, hogy Nyugat-Európában egyre komolyabb probléma a bevándorlás. Ember nincs, aki erről akkor, s pláne negatív kontextusban írt volna. Holott – csak hogy egy ide vágó példát említsünk – 1988-tól létezik például a Journal of Refugee Studies című folyóirat. Olvashattuk volna már akkor is? Éppenséggel igen. De ugyan kit érdekelt az ilyesmi, amikor egy régi védelmi állapotból átlendültünk egy új védelmi állapotba, s az új magyar demokráciát minél inkább szerettük volna a régiek mintájára, a külvilág negatív hatásaitól védettnek látni.

Az, hogy a nyugati demokráciákban a migráció folyamatosan jelen van, Magyarországon mindaddig senkit nem érdekelt, míg nem lett kézzelfogható következménye ránk nézve. Tehát 2015-ig. Eddig a pontig a magyar társadalom semmilyen módon nem jelezte (tehát nem csak a politikai osztályról van szó), hogy érdekelné a Nyugat valódi működése. 2015-ben jött aztán a kollektív felismerés: ez a demokrácia bizony nem ugyanaz, mint a régi védelmi birodalmak.

Magyarország történelmileg nézve is új helyzetbe került.

S talán nem túlzunk, ha kijelentjük: minden, ami az elmúlt három évben történt, a védelmező hagyományból való vélt vagy valós kikerülés sokkjából következik. Magyarországnak az egész történelmével kell szembesülnie, s benne azzal, hogy a nyitott tranzakciókhoz egyszerűen hiányzik a hagyománya.

E hagyományhiány feldolgozandó probléma, melyet persze sem a teljesen más tradíciójú Nyugaton nem értenek, sem az ellenzékben itthon. Pedig lenne mit megérteni. Például azt, hogy hagyományokat nem könnyű átalakítani, pláne új hagyományt teremteni. A régi, látszólag ellenséges birodalmak megvédtek minket. A mai, elvben szövetséges és baráti birodalom nem véd meg, vagy nem úgy véd meg.

A magyar társadalom és politika óriási tanulási folyamat előtt áll. Mint ahogy az Európai Unió is.

Kiemelt kép: Thinkstock/