Horthy Miklós nem titkoltan antiszemita volt. Kormányzóvá megválasztását követően, 1920-ban nem esett nehezére aláírni a numerus claususként elhíresült törvényt, amely az egyetemi felvételnél a „nemzethűségi és erkölcsi” szempont mellett kívánatosnak tartotta, hogy az ország területén lakó „egyes népfajok és nemzetiségek” aránya az országos arányszámot érje el. A törvény végrehajtási utasítása az izraelita vallást külön nemzetiségnek tekintette, és hat százalékban állapította meg a közülük felvehetők arányát.
A hivatalos politika, Horthyval az élen az 1918-as demokratikus forradalmat, valamint az 1919-es Tanácsköztársaságot és a bennük vezető szerepet vállaló zsidó származásúakat tette felelőssé Trianonért. Horthy 1943 áprilisában Adolf Hitler és külügyminisztere Joachim Ribbentrop vádjaira válaszolva hangsúlyozta:
Magyarország dicsekedhet azzal, hogy az első volt a világon, amely fennhangon hitet tett az antiszemitizmus mellett. A kormányzó hivatkozott számos zsidóellenes rendszabályra, mint amilyen a numerus clausus, a zsidók kizárása az egyetemekről, a sajtóból, a kulturális életből, továbbá minden vezető állásból.
Fotó: Soós Lajos / MTI
„Irritálják” a magyar társadalmat
Valóban, a ’20-as évek átmeneti enyhülése, majd a hírhedten fajvédő Gömbös Gyula 1932-es miniszterelnöki bemutatkozó beszéde után, amelyben azzal nyugtatta a hazai zsidóságot, hogy „revideálta álláspontját”, a ’30-as évek második felében ismét erősödni látszott a hivatalos zsidóellenes politika. Darányi Kálmán – Gömböst követve a miniszterelnöki székben – 1937 áprilisában arról beszélt a kormánypárt szegedi gyűlésén, hogy van zsidókérdés, és „törvényes korlátok közé” kell szorítani a „Keletről beszivárgó galíciai” zsidókat, akik irritálják a magyar társadalmat.
A szavakat tettek követték. November és december elején razziát tartottak az Erzsébetvárosban, a Keleti pályaudvar környékén és a Teleki téren. Az első razziát követően néhány nappal audiencián jelent meg Horthynál négy prominens zsidó vezető: Stern Samu, m. kir. udvari tanácsos, valamint Buday-Goldberger Leó, Láng Lajos és Vida Jenő felsőházi tagok.
A kormányzó megnyugtatta őket, hogy a razziák nem irányulnak a „bennszülött hazai zsidóság” ellen, kizárólag a beszivárgókat érintik, akikkel bizonyára nem mutatnak semmiféle szolidaritásérzést Sternék. Zsidóellenes törvényekről egyáltalán nem esett szó.
És mégis
Néhány hónappal később mégis „zsidótörvények” sora zúdult rájuk. Valamennyit ellenjegyezte Horthy. Egyszer sem élt azzal a jogával, hogy mérlegelés végett akár kétszer is visszaküldje az országgyűlésnek az 1938–1942 között elé terjesztett 21 zsidótörvény valamelyikét. Meggyőződéses antiszemitaként aláírta azokat.
Akinek „legalább két nagyszülője az izraelita felekezet tagjaként született”, arra vonatkoztak a korlátozó, nem zsidóval házasságot tiltó törvények, majd a német megszállást követően a megsemmisítéshez vezető rendeletek sora. Ezekkel a törvényekkel, rendeletekkel a Horthy nevével fémjelzett korszakban hozzászoktatták az embereket, hogy kollektíven meg lehet különböztetni egy közösséget, és „törvényesen” ki lehet igényelni a szomszéd üzletét, irodáját, lakását, földjét, bútorát stb., ha az zsidónak minősül.
„Mégsem üthetem őket agyon”
Német részről 1942-ben fogalmazódott meg először, hogy a magyarországi zsidókérdést német mintát követve kellene rendezni. Sztójay Döme berlini követ az ötletet élénken támogatta, azonban miniszterelnöke, Kállay Miklós elutasította a deportálás előkészítését. Ez volt az egyik fő oka az 1943. április 16–17-i Hitler–Horthy találkozónak Klessheimben.
Horthy azt az álláspontját fogalmazta meg, hogy ő „mindent megtett, amit a zsidók ellen tisztességes úton-módon tenni lehetett”. Sőt, „pirulva” vallotta be, hogy „harminchatezer zsidót küldött munkaszolgálatos zászlóaljakban a frontra, s ezek legtöbbje alighanem elpusztult az orosz előnyomulás során”. Végül föltette a kérdést: „ugyan mihez kezdjen a zsidókkal, miután úgyszólván minden életlehetőséget megvont tőlük – elvégre mégsem ütheti őket agyon”?
A birodalmi külügyminiszter erre gyorsan válaszolt: „a zsidókat vagy meg kell semmisíteni, vagy koncentrációs táborokba szállítani”. Hitler sem hagyott kétséget véleményét illetően:
Ha nem tudnak dolgozni, el kell pusztulniuk. Úgy kell őket kezelni, mint a tuberkulózis bacilusát, amely megfertőzi az egészséges testet.
A kormányzó néhány héttel később, május 7-én írásban válaszolt a Führer szemrehányásaira. „A zsidók fokozatos kikapcsolására vonatkozó további intézkedések folyamatban vannak – írta –, s amint meg lesznek teremtve elszállításuk feltételei, ezt is végre fogjuk hajtani.”
Fontos megjegyezni, hogy Horthy a külügyminisztérium által eredetileg megfogalmazott levélből egy mondatot kihúzott. Azt, amelyik egyértelmű bizonyítéka annak, hogy ő és környezete pontosan tisztában voltak ekkor, 1943 tavaszán azzal, hogy mi a sorsa a zsidóknak a német birodalom területén.
Excellenciád további szemrehányása volt, hogy a kormány a zsidók kiirtásának keresztülvitelében nem járt el ugyanolyan mélyrehatóan, mint az Németországban történt, és ahogyan az a többi országban is kívánatosnak látszik.
„Amíg én a helyemen vagyok…”
A második klessheimi találkozó (1944. március 18–19.) utáni koronatanácsi ülésen is arról számolt be a kormányzó, hogy Hitler azzal vádolta, „Magyarország a zsidókérdésben semmit sem tesz, és nem hajlandó a nagyszámú magyarországi zsidósággal leszámolni”. Nos, ez a helyzet a német megszállást követően gyökeresen megváltozott.
Horthy emlékirataiban azt állítja, hogy azért nem mondott le,
mert amíg én helyemen vagyok, a nyilaskeresztesek hatalomra segítését is aligha kockáztathatják, akiknek uralma hazánkban nemcsak számtalan magyar hazafi, hanem 800 ezer zsidó és sok tízezer menekült pusztulását is jelentené.
Horthy 1953-ban úgy tesz, mintha nem tudná, a németeknek esze ágában sem volt Szálasi pártját beemelni a kormányba, és a zsidók tömeges deportálását az általa kinevezett Sztójay-kormány szervezte meg – a németek tanácsait követve – rekordidő alatt. Edmund Veesenmayer, a birodalom teljhatalmú megbízottja Imrédy Bélát favorizálta miniszterelnöknek, Horthy azonban az úgymond hivatalnokkormány élére Sztójayt preferálta.
Ha a kormányzó valóban meg akarta volna menteni a magyarországi zsidókat a pusztulástól, akkor nem nevezi ki a hírhedten antiszemita Baky Lászlót a rendőrségért és csendőrségért felelős, valamint Endre Lászlót a közigazgatásért felelős belügyi államtitkárokká, és nem ad szabad kezet a Sztójay-kormánynak „az összes zsidórendeletekre vonatkozólag”.
Ezzel követte a német koreográfiát, legitimálta az adott helyzetet és a kormány intézkedéseit. Sőt még büszke is volt rá, hogy helyén maradt. Legalábbis Veesenmayer erről értesült május 22-én. Ekkor már egy hete napi 2–4 vonat robogott Auschwitz-Birkenauba. Közigazgatási alkalmazottak, csendőrök, rendőrök, orvosok, bábák, tanárok, muzeológusok, könyvtárosok, MÁV alkalmazottak tízezrei fogadták el és hajtották végre a törvényesen kinevezett kormány rendeleteit, utasításait a megkülönböztető sárga csillagtól, a numerus nulluson, a vagyonösszeíráson és -zároláson keresztül a gettósításig és a deportálásig.
Budapest kivételével az egész országot „zsidótlanították”. Ferenczy László csendőr alezredes, a magyar hatóságok összekötő tisztje az Eichmann-kommandónál büszkén írta július 9-én, utolsó jelentésében a csendőrség felügyelőjének, Faragho Gábornak és a két belügyi államtitkárnak: „A kitelepítési szállítások megindulása óta: 1944. május 14-től a mai napig összesen 147 vonattal 434 351 zsidó fajú személy hagyta el az országot.”
Adolf Eichmann és alig 150 fős „zsidótlanító” kommandója álmában sem gondolta, hogy rekordot tud dönteni Magyarországon. Egyetlen országban sem tudtak ugyanis ilyen rövid idő alatt ennyi embert megsemmisítő táborba küldeni. Ferenczy már május 5-én elégedetten jelentette, hogy „a zsidók és értékeiknek összegyűjtésével kapcsolatos teendőket a hatóságok általában a legnagyobb készséggel, öntevékenyen és rugalmasan végzik”.
„Humánusan” deportáljunk
Mit tett mindeközben Horthy? Hosszú ideig semmit. Május 10-én összehívott ugyan egy koronatanácsi ülést, de szóba sem került a „zsidókérdés”. Június 6-án üdvözletét küldte a Führernek a Berlinbe látogató Sztójayn keresztül, de föl sem merült, hogy a deportálást le kellene állítani. Holott ekkor már részletes beszámolót kapott a Zsidó Tanácstól a gettósítás és deportálás módjáról és tempójáról, valamint kezében volt az Auschwitz Jegyzőkönyv, amelyből pontosan lehetett tudni, hogy mi történik az Auschwitzba deportáltakkal.
Horthy ezek hatására mindössze egy levelet írt Sztójaynak, amelyben azt óhajtotta, hogy Endre és Baky államtitkárok kezéből vegyék ki a zsidó ügyek irányítását, mert nélkülük azt reméli, hogy nem lesznek embertelenek az intézkedések. A deportálás leállításáról szó sem esik. Pedig a hat deportálási zónából ekkor még csak a másodiknál tartottak. A külföldi sajtóhírek, valamint a református püspökök tiltakozása és XII. Pius pápa levele hatására Horthy koronatanácsot hívott össze június 26-ra.
Azt gondolhatnánk, hogy megszületett az elhatározása a deportálás leállítására. De nem! Csak annyit mondott, hogy szeretné leállítani. Megint azt hangsúlyozta, hogy Endre „haladéktalanul elmozdíttassék a zsidó ügyek irányításától”, Baky „pedig államtitkári tisztétől felmentessék”, továbbá a magyar csendőrség ne működjön közre. Egyébként meg a kivételezett zsidókat ne szállítsák el.
Ezen a napon három vonatot indítottak a halálba közel tízezer emberrel a IV. deportálási zónából, Debrecenből, Nagyváradról, Békéscsabáról Kassáig, csendőrkísérettel. Majd a következő napokban folytatták Kecskemétről, Szegedről, Bácsalmásról, Szolnokról; később a Dunántúlról 30 ezer ember következett.
Fotó: AFP
Sztójay sem a koronatanács előtt, sem azt követően nem váltotta le a két belügyi államtitkárt. Sőt június 21-én, amikor meghallgatta jelentésüket a minisztertanácsi ülésen, mindössze annyit mondott, hogy „ezen akciókat humánusan kell végrehajtani és mindennemű visszaélést meg kell akadályozni”. Horthy nyilván elégedett volt Sztójay tevékenységével, hiszen június 23-án vitézzé avatta.
Budapesten leállította
A koronatanácsi ülés napján, június 26-án érkeztek az első csendőregységek a fővárosba azzal a feladattal, hogy a Pest környéki és budapesti zsidók deportálását végrehajtsák. Közben további tiltakozó táviratokat kapott a kormányzó, immáron Roosevelt amerikai elnöktől és V. Gusztáv svéd királytól. Az Egyesült Államok elnöke 26-án követelte a deportálások azonnali leállítását, a svéd uralkodó 30-án az emberiesség nevében kérte Horthy közbelépését.
Az angol–amerikai légierő június 26-án, 27-én és július 2-án bombatámadást hajtott végre Budapest ellen. A budapesti és Pest környéki zsidók deportálása céljából felrendelt galántai csendőrzászlóaljat a józsefvárosi pályaudvaron érte a 26-i légitámadás. Mindazonáltal 28-án a belügyminisztériumban megtartották számukra a deportálásról a tájékoztató értekezletet Baky elnökletével. Horthy változatlanul nem tett határozott lépést.
Július 4-én este is csak Endrét és Bakyt bírálta Veesenmayernek, és – bár említést tett a külföldi és hazai tiltakozásokról – csupán a kikeresztelkedett zsidók, az orvosok és a munkaszolgálatosok érdekében emelte fel szavát. Majd amikor július 5-én délután olyan híresztelések terjedtek el, hogy Baky a fővárosba rendelt csendőrökkel puccsot akar végrehajtani, akkor ezt Horthy elhitte, és Budapestről visszarendelte állomáshelyeikre a csendőrzászlóaljakat. A csendőrök elhagyták Budapestet, de maradtak a Pest környéki akció végrehajtására.
Horthy tehát felfüggesztette ugyan a deportálást a fővárosból július 6-án, tartván a csendőrpuccstól, de egyrészt hagyta, hogy a csendőrök további 24 ezer embert deportáljanak Pest környékéről, másrészt már két nap múlva megnyugtatta Veesenmayert, hogy „a budapesti zsidók eltoloncolásához rövidesen hozzájárul”.
Július 8-án este, amikor Pest környékéről robogtak a vonatok Kassa felé, közölte a teljhatalmú megbízottal, hogy hajlandó „a budapesti zsidók eltoloncolásához rövidesen hozzájárulni”, csupán azt kéri, hogy „kerüljék az eddigi durva bánásmódot, mert az ellentmond egész természetének”.
Csak a gazdag és „értékes” zsidókat nem
Tény, hogy Horthy júliusban heteken keresztül nem volt hajlandó tárgyalni a deportálás folytatásáról. De ne feledjük, hogy ebben erősen befolyásolhatta a hadi helyzet. A szövetségesek normandiai partraszállása és sikereik a nyugati fronton, a Vörös Hadsereg offenzívája a keleti fronton, Budapest bombázása arra ösztönözték a kormányzót, hogy leváltsa a Sztójay-kormányt, és mihamarabb kinevezze az új, „kiugrási kormányt”. Mindazonáltal, amikor Ferenczy László látogatást tett nála július vége környékén, akkor megismételte, amit már Bakynak mondott hónapokkal korábban:
nem bánom én, akárhova viszik a kis zsidókat, csak a gazdag és értékes zsidókat nem engedem kivinni!
Augusztus 19-én Eichmann-nal már azt közölte a Sztójay-kormány új belügyminisztere, Bonczos Miklós, hogy a magyar kormány a kormányzó beleegyezésével „e hó 25-én megkezdi Budapest területéről a zsidók evakuálását”. Augusztus 23-án pedig a kabinetirodában elkészült az a nyilatkozattervezet, amely augusztus 28-i kezdettel tervezte a „német birodalmi kormány rendelkezésére bocsátani” azokat „a büntetett előéletű vagy közveszélyes zsidókat (amely tényt a magyar kormányhatóságok állapítják meg), akiknek jelenléte a közrendet, a közélelmezést, az ország belső biztonságát veszélyezteti”.
Fotó: AFP
A deportálások vége
Augusztus 23-án Románia átállt a szövetségesek oldalára, s ennek hatására mégsem folytatódott a vagonírozás. A kormányzó másnap délben magához kérette Veesenmayert, és közölte vele, hogy „néhány napon belül megkezdi a zsidók eltávolítását Budapestről, akiket a városon kívül fekvő táborokban gyűjtenek össze. De lelkiismeretével nem egyeztethető össze, hogy a birodalomba való deportáláshoz hozzájáruljon.”
Eichmann ekkor az RSHA-nak készített jelentésében azt javasolta, „hogy miután itt [ti. Magyarországon] feleslegessé vált, különítményével együtt rendeljék vissza.” Sőt augusztus 25-én hajnali három órakor az SS birodalmi vezetője, Heinrich Himmler is „azonnali hatállyal legszigorúbban megtiltja magyar zsidók bárminő deportálását a birodalomba”.
Horthy néhány nappal később kinevezte Lakatos Géza vezetésével az új kormányt. Ezt követően a zsidók koncentrálása napirenden volt ugyan, de deportálásukról már nem esett szó. Veesenmayer a nyilas hatalomátvételt követően, október 18-án jelentette, hogy „a politikai helyzet változásával a zsidókérdés is új stádiumba jutott”. Eichmann is visszatért Budapestre. Horthyt ellenben sikertelen kiugrási kísérletét követően, október 17-től családjával együtt Welheimben (Bajorország), egy kastélyban tartották házi őrizetben a németek.
Molnár Judit cikke teljes terjedelmében, korabeli dokumentummellékletekkel a BBC History történelmi folyóirat 2018. augusztusi számában olvasható.
