Őseink csontjain található nyomokból vissza lehet következtetni hangképző szerveik felépítéseire. Így tett Bart de Boer kutató is, amikor felépítette műanyagból az Australopithecusok hangképző szerveinek modelljét. A szerkezeten átáramló levegő segítségével végre meghallhatjuk, milyen is lehetett a több millió évvel ezelőtt élt emberős hangja.
A nem emberszabású főemlősök még légzsákkal rendelkeztek, amely a patkó alakú nyelvcsonthoz kapcsolódott. A modern embernek nincs sem légzsákja, sem a nyelvcsonthoz kapcsolódó hyoid bulla nevű szerve. Az Australopthicus afarensis testfelépítéséből arra lehet következtetni, hogy mind hyoid bullája és légzsákja is megvolt, így a mai csimpánzokhoz hasonlóan hangokat hallatott.
A légzsákok úgy működnek, mint a basszusdobok, alacsony frekvenciákat gerjesztettek, melyek egybeolvaszthatták a magánhangzókat. Az Australopithecusok emiatt csak olyan egyszerű hangsorok kiejtésére lehettek képesek, mint például a “tan”és a “ten”.
A magánhangzók hasonlóan hangozhattak szájából, mint az angol “ugly” [magyarul kiejtve nagyjából: agli] ‘csúnya’ jelentésű angol szó első hangja. És mivel d-vel egyszerűbben ejthették ki, így őseink előbb mondhatták a “da” szótagot, mint az “agh”-ot.