Gyarmati Andrea: Hogy jön az 1985-ben született Luka Modric díja egy 1972-es müncheni úszóezüsthöz?

Nem értek a focihoz, de olykor szívesen végigülök egy-egy labdarúgó-mérkőzést, így nem csoda, hogy néztem a világbajnoki döntőt is. Néztem és éreztem a meccset, hiszen egy ilyen sportesemény visszaránt a múltba, mindig van valami új, amin érdemes elgondolkozni.

Olyan családba születtem, ahol mindenkor a győzelem volt a cél. Életem első huszonegy éve elsősorban a versenyszerű sportolásról szólt, és szerencsésnek érzem magam, hogy ez megadatott. Ha nem is mindent, de sok mindent kaptam a sporttól, rengeteget tanultam a győzelmekből és a vereségből.

Sokan legyintenek, hogy a sport komolytalan elfoglaltság, a „panem et circenses” része, de ezzel a véleménnyel nem tudok és nem is akarok azonosulni.

A sport annak, aki komolyan csinálja, márpedig szerintem csak úgy érdemes, nagyon is fontos, ráadásul elkísér egy életen át. Hiszen megtanít célt kitűzni, és azért tenni. Megtanít lemondani, küzdeni, elviselni győzelmeket és vereségeket, ami aztán később komoly tőkét jelent a sporton kívüli világban.

Hagyjuk most a rendszeres mozgás egészségügyi előnyeit (bár arról is volna mit mondanom), inkább a lelki tényezőkről mesélnék valamit. Amolyan miképpen működik egy élsportoló, pontosabban, hogyan éltem meg én egyszer régen egy olimpián valamit.

1972-ben történt, negyvenhat éve, s meg fogják érteni, miért jutott eszembe a minapi drámai labdarúgódöntőt követően.

Hogyan is fest belülről egy győzelem?

Nézem az eredményhirdetés előtti pillanatokat. A győztes francia és a „vesztes”, pontosabban második helyezett horvát játékosokat. Nézem az arcokat. Az öröm, a siker leolvasható jeleit, és nézem a fiatalembert, aki ugyan a torna legjobbnak választott játékosa, ám nem lett világbajnok. Fura kettősség pöröghet benne, és nyilván odaadná a kitüntető legjobb címet a világbajnoki aranyért. Ott és aznap, vagyis a döntőt követő pillanatokban egészen biztosan tudom, érzem, hogy így van.

Később, és ezt is tudom, megszereti majd az ezüstérmet, és mire annyi idős lesz, mint én, bízom benne, úgy fogja érezni: ahol tart, ahogyan az élete alakult, arra épp egy ezüst, vagy egy majdnem megnyert arany jelentős és pozitív hatást gyakorolt.

De aznap este nyilván minden előző, sőt, aznapi sikert akár az aranylabdát is odaadná azért, ami nem lehetett az övé.

Mert a sport ilyen. Kell hozzá tehetség, kitartás, elköteleződés, sok, sok, sok munka, és bizony kell hozzá szerencse is.  Tán a csillagok megfelelő állása is számít, mert mondjuk egy úszódöntőben, ahol alig egy másodpercnyi különbség van az első és a nyolcadik helyezett között, aligha csak tudásbeli az eltérés.

1968 és 1972 között a lehetséges összes versenyt megnyertem. Bőven volt himnusz, dobogó, nemzeti zászló és ünneplés, de mindezt gyűjteményesen odaadtam volna a müncheni olimpián, ahol második lettem.

Nézem a fiatalembert, és szívesen elmondanám neki, hogy ne bánkódjon, hiszen mindez csupán JÁTÉK, de tudom, annak, aki csinálja, nem az, mert benne van az egész élete, hite, lelkesedése, minden fájdalmas izomláza és minden megelőző boldogságos sikere.

Talán még azt is elmondanám neki, ne bánkódj, mert a párkák úgy szövik életünk fonalát, hogy a legnagyobbnak megélt vereségeink időnként a legnagyobb győzelmeinket készítik elő.

És elmesélném, bár biztosan nem tudnám megvigasztalni, hogy is volt az ott velem akkor, azon a sokat emlegetett tragikus olimpián.

Túl voltam a versenyeken, vagyis az úszódöntők befejeződtek, amikor az a bizonyos támadás megesett.

Késő este sétáltunk az olimpiai faluban és terveztük Móci édesapjával a jövőnket.

Lövéseket hallottam, de annyira nem volt logikus, hogy valaki fegyvert használ, hogy azt kérdeztem:

– Te is hallottad?

– Biztos tűzijátékoznak valaki tiszteletére – felelte Misa, és miután reálisnak tűnt a válasz, nem is foglalkoztunk tovább a dologgal.

Másnap reggel tudtuk meg a döbbenetes hírt, és azt is, hogy a NOB akkori elnöke felfüggesztette a Játékokat.

Miközben úgy éreztem, ez szörnyű és feldolgozhatatlan, azon imádkoztam, hogy hagyjuk abba és kezdjük újra, vagyis oké, fújják le, töröljék el az addigi eredményeket, és kezdjük elölről az egészet. Mert akkor biztosan más lesz majd a 100 pillangó meg a 100 hát meg a 200 hát meg a váltó eredménye. Szóval új esélyre vágytam.

Hogy mindez nem sportszerű? Természetesen nem az, de nagyon is  emberszerű.

Nem úgy történt, szerencsére, ahogy szerettem volna, és néhány nap múlva onnan folytatódtak a versenyek, ahol félbeszakadtak.

Nem nyertem olimpiát Münchenben, de nyertem – ma azt mondom, nyertem – egy ezüst- és egy bronzérmet. És azt is mondom, ahol most tartok, amit elértem, abban jelentős része van ennek a két majdnem, de csak majdnem tökéletesen fényes éremnek.

Szóval éljenek a mindenkori bajnokok, vagyis  a legjobbak. És persze az ezüst- és bronzérmeseknek is jár az ölelésből, a szeretetből és az elismerésből, nem is kevés.

Kiemelt kép: Kirill Kudryavtsev / AFP