Van az a módja a riadt hárításnak, amikor elmondják ugyan, ami a szívüket nyomja, de kérnek, hogy le ne írd le a nevüket, fel ne vedd a szavaikat. Mint a szigetvári férfi – legyen elég, hogy vendéglátós –, aki azt állítja: a kórház, legyen bármilyen puccos is az EU-pénzekből történt felújítástól, továbbra is csak „halálgyár” – ő és a családja inkább átutazik Pécsre.
– Órákat vársz a baleseti sebészeten nyílt töréssel, érted, és egy rohadt fájdalomcsillapítót sem adnak.
Aztán van az, amikor gyorsan elköszönnek, mikor közlöd, hogy újságtól vagy, bár a többség bemond annyit, hogy „sajnálom”, vagy „nézze, nem lehet”. Ennek furmányosabb változata, hogy „küldd el a kérdéseidet”, de ne neki, aki épp osztályvezető főorvos vagy egyéb potentát, hanem az intézményfenntartónak, aki továbbítja a minisztériumba, onnan esetleg jön majd valami válasz.
Hogy mikorra? Nem lehet őket sürgetni. Fognak egyáltalán válaszolni? Őszintén szólva nem valószínű.
A riadt hárítás eddig legérdekesebb módját Berecz János, a szigetvári kórház igazgatója produkálta. Először csupa jót mondott: infrastruktúra-fejlesztésről, beruházásokról, növekedésről és konjunktúráról beszélt, olyan fordulatokkal, mint
- „nyilvánvalóan teljesen kielégítő”,
- „a régióban egyedülálló”, sőt
- „az országos átlaghoz képest kiemelkedő”;
és megtárgyaltuk, hogy találkozunk a kórházban, ahol személyesen is elmondja mindazt a szépet és jót, amit szeretne. Csak még egy helyről vár jóváhagyást.
Aztán közvetlenül az indulás előtt felhívott.
– Sajnos azt kell mondanom, hogy nem nyilatkozom.
Eddig is nyilatkozott.
– Eddig csak beszélgettünk.
Ha egy újságíró felhívja, és kérdezi, ön pedig válaszol, az nyilatkozat. De hát mi a baj? Nem mondott semmi rosszat.
– Ismétlem: azt kell mondanom, hogy nem nyilatkozom. A kórházban se kép-, se hangfelvételt nem készíthetnek, és nem beszélhetnek senkivel, legfeljebb magánemberként.
A riadt hárítók megtorlástól, konkrétabban fegyelmitől, kirúgásról, ellehetetlenítéstől félnek, amennyiben „ezek hatalmon maradnak”. Ahogy a szigetvári vendéglátós fogalmaz:
De tényleg ki ne derüljön, hogy ilyeneket mondok az újságba, mert itt helyben végem van.
A hárítóknak létezik egy másik alcsoportja: a dühös hárítók. Ők nem félelemből, hanem szenvedélyből és elkötelezettségből hárítanak. Ilyen kifejezéseket használnak:
- „semmi köze hozzá a sajtónak”,
- „mégis, mit képzel, kedves uram”, vagy
- „maguknak nem vagyok hajlandó”,
esetleg egyszerűen lecsapják a telefont.
Szigetvár, Berzsenyi utcai rendelő: Ibafa polgármestere, Benes László javaslatára jöttünk ide. Ibafa híres arról, hogy mije van a papnak (fapipája), de arról már kevésbé, hogy a településnek mije nincs: például, háziorvosi praxisa. A mozgó orvos feladatkörét Solymosi Terézia végzi el, aki az őszinte nyilatkozók szűk, de nélkülözhetetlen csoportjába tartozik. A doktornő a leharcolt, lógó vakolatú Berzsenyi utcai rendelőben fogad. Ibafára, mondja, heti három alkalommal jár, de ő látja el a szigetvári rendelés mellett Horváthertelend, Almamellék és Csetény betegeit is.
Sokat dolgozik?
– Iszonyatosan sokat.
Az orvoshiány mivel magyarázható?
– Sokan nyugdíjba mentek, mások elköltöztek az elmúlt években. A pécsi klinikáról jó néhányan külföldre. De háziorvosként nehezebb elhelyezkedni külföldön. Mikor kórházban dolgoztam, rengeteg lehetőségem lett volna elmenni, Svédországba, Franciaországba…
Sajnálja, hogy kihagyta?
– Igen.
A nyomor nyilván nem egészséges, és ez egy nyomorgó vidék. Vannak jellemző betegségek?
Az alkoholizmus gyakori, és persze a szövődményei. Ez a probléma az elszegényedéssel csak növekszik. Általánosságban az a fő gond, hogy
hiába írunk fel megfelelő gyógyszereket, sok beteg nem tudja kiváltani, vagy kevesebbet vált ki, mint amennyi a gyógyuláshoz kéne.
Gondolom, ez főleg az idősebbekre igaz.
– Nem, a fiatalokra is. Segélyből vagy közmunkából élnek, és sokszor választaniuk kell, hogy gyógyszert vesznek vagy ennivalót. Ugyanakkor Almamelléken, Inotán és még egy csomó helyen felújították, korszerűsítették az orvosi rendelőt. Van olyan hely, ahol
De a törvény által előírt eszközök és minimumfeltételek megvannak, arra nem panaszkodhatunk.
Érdekes statisztikákat találtunk arról, hogy ebben a térségben sokkal több a sürgősségi eset, például Heves megye sürgősségi ellátásaihoz képest tízszeres. Fél órát beszéltem egy szakorvossal, aki letiltotta az interjút, de közben kétszer hívták, hogy hozott valakit a mentő. Mi lehet ennek az oka?
– Ez így van, és nagyon sokan veszik igénybe az ügyeleti ellátást is. Egy-egy háziorvosi ügyelet bejárhatatlanul hatalmas területet lát el, szinte mindig van hívás valahonnan, főleg ilyen influenzás időszakban.
Előfordul, hogy valakihez nem érnek rá kimenni?
– Az azért nem, de az igen, hogy várni kell, sokat. Nyilván a súlyosabb eseteket igyekszünk előrébb venni.
A rossz világítású várófolyosón megkérdezünk néhány beteget: mit szólnak ahhoz, hogy a magyar egészségügy a kormány szerint világszínvonalú, és csodájára járnak egész Európából.
– Én nem tudom – vonogatja a vállát egy férfi. – Minálunk nem voltak.
– Világszínvonal, persze – feleli egy fiatal nő, a nevét is elárulja, Rékának hívják. – Nincs fogászati ügyelet, amit megígértek tíz éve. MR-vizsgálat sincs. Pedig ez város, kórház van, felpuccosítva, de utazhatok Pécsre, ha kell valami. Iszonyúan sokat kell várni az időpontokra.
Mi a baja?
– Van egy gerincsérvem, az ötös és a hatos közt, a gyököt nyomja, így mondta az orvos.
Csak injekcióval lehet csillapítani, mert hiába szedem a csillapítót, néha majd megbolondulok a szenvedéstől. Sürgősen kéne műteni a doktornő szerint. Megkaptam az időpontot, hát fél évet kell várnom az MR-vizsgálatra. Olyan fájdalmaim vannak, hogy sírok.
És idegsebészet is csak Pécsen lesz majd. Ezerötszáz az út oda-vissza, több óra. Ilyen kevés pénzből meggondolja az ember. Közmunkás vagyok, mióta kijártam a szakiskolát: élelmiszer- és vegyiárukereskedői szakmát szereztem, de minek, mondja meg, ha nem lehet benne elhelyezkedni? Most szociális segélyt kapok, abból ilyen utakat nem tudok vállalni.
A nő szociális bérlakásban él a párjával, aki szintén közmunkás. A lakást, mint mondja, csak a kislányuk miatt kapták, aki 12 éves és vesebeteg.
A gyógyszereket mindig kiváltja?
– Nem, dehogy. Nem tudom megvenni őket.
Réka mellett szigorú arcú fiatalember ül, elárulja, hogy Péternek hívják, aztán visszasüpped a hallgatásba.
Rokonok?
– Nem, csak a szomszédom. Elhívtam magammal, mert nem merek egyedül közlekedni.
Ilyen rossz a közbiztonság?
– Nem, csak nehogy rosszul legyek. Volt már nem egyszer, hogy úgy belém állt a fájdalom, elájultam tőle.
Maga is közmunkán van? – kérdezem Pétert.
– Nem, én szociális segélyen.
– Szülei mindketten meghaltak egy év alatt. Egyedül van, tizenkilenc évesen – teszi hozzá Réka.
Csöndben ácsorgunk egy kicsit, zizeg a neon.
– Minden felszerelésünk korszerű, teljes körű ellátást tudunk nyújtani a körzet betegeinek. Röntgen, fizioterápia, rehabilitációs kezelések. Tüdőgyógyászati szakrendelés is folyik – mondja Dorina büszkén.
Sok a tüdőbeteg?
– Leginkább asztma és COPD-s betegség, illetve szilikózis fordul elő.
Mi az a COPD?
– Egy mifelénk igen gyakori, légúti betegség.
Van egy jellemző tüdőbetegség a térségben?
– Sajnos több is van, a szilikózis például a már bezárt pécsi uránbánya miatt jellemző. Szűkül a tüdő kapacitása, légzési elégtelenségek léphetnek fel a megfelelő kezelés hiányában. Mikor a finom porszemek lerakódnak, merevebbé válik a tüdő felülete, és a szenvedést okozó tüneteket a rehabilitációval késleltetjük.
Jó érzés olyan elégedett emberrel beszélgetni, mint ön. Látszik, hogy szeret itt lenni.
Dorina általános asszisztens. Nem a mondja, hogy nagyon magas a fizetése, de megtalálja a számítását, és szakmai előrelépésre is van lehetősége. Három éve dolgozik Sellyén, a mély színek valószerűtlen kombinációival dekorált, szupermodern egészségügyi központban, átellenben a helyi bolhapiaccal, ahol kétezerért már jóképű fúrógépet lehet kapni. A munka mellett jelenleg tanulmányait folytatja: diplomás ápolónői szakot végez, mellette angolt is tanul. Sellyei lakosként Dorina számára különösen előnyös, hogy ebben az intézményben dolgozhat. Sokan szidják az egészségügyet, véli, de itt Sellyén kivételezett helyzetben vannak, teszi hozzá, hiszen tényleg európai színvonalú ellátást nyújtanak. Fontosnak tartja kiemelni: a betegek is elégedettek.
– Az elmúlt nyolc évben sokat javult a helyzet. A házon belül minden megtalálható, nagyon ritka, hogy tovább küldünk valakit Szigetvárra vagy Pécsre. Néha muszáj, de a betegek azt nem szeretik, mert ott felületes az ellátás. Mi segítünk az embereken, amit tudunk, akár még a nyolc órás munkaidőn túl is.
Mikor muszáj elküldeni az embereket?
– Kérem?
Azt mondja, néha elküldik őket.
– Néha, például nőgyógyászattal kapcsolatos problémékkal, például egyéb diagnosztikai vizsgálatok miatt. Pécsre tulajdonképpen jelentős létszámban küldünk embereket.
Mennyit kell várni egy diagnosztikára?
– Ha valakinél áttétes daganatot találunk, akkor akár két héten belül meg tudjuk oldani, de persze csak egyszeri alkalommal. Amúgy két-három hónap.
Milyen a lakossság szociális helyzete?
– Szegényes.
És ez kihat az egészségi állapotukra?
– Nem.
Nem hat a szegénység az emberek egészségi állapotára?
– Szerintem nem.
Ki tudják váltani például a gyógyszereiket?
– Persze. Ha nagyon szegények, akkor kapnak közgyógyellátást.
Bejárjuk az épületet, minden nagyon gyönyörű, különösen az űrutazásos filmeket idéző UV-fényterápiás kabin.
– Van egy kezelésünk, amikor tablettát vesz be a beteg, aztán várni kell, majd bemehet a fénybe, ami átmelegíti.
Marjai kolléga veszi a bátorságot, belép tabletta nélkül, az assszisztensnő a kérésemre rácsukja az ajtót.
Kaphat a kollégám egy enyhe kezelést? Csak hogy lásson belülről is valamit.
– Nem bánom, egy enyhét – mondja az asszisztenső, és bekapcsolja a kabint. Zúg a gép, alacsony fokozaton, János bent melegszik a fényben.
– Becsípődött valami, rosszul mozdultam, fáj, mint a fene – dohog a bejárat előtt egy ötven örüli férfi, néha tétován hátranyúl a derekához. – Régebben Pécshez tartoztunk, de aztán idebasztak minket Sellyére, na, most csúnyát mondtam. A múltkor meg elestem, a fejemen lett sérülés, össze kellett varrni,
mehettem Szigetvárra, ott négy órát vártam a folyosón, vérző fejjel. Már azt hittem, végem van.
Hiába ez a szép épület, ha kevés benne a szakorvos. De egy sima fogászati röntgen miatt Pécsre kell menni, az ide ötven kilométer.
A környező településeken, Drávafokon, Drávaiványiban, Bogdásán, ahol kopottas ruhájú, többnyire idős emberek nézik kíváncsian az idegen autót, rengeteg az omladozó ház, az utak rosszak, kátyúsak, de az orvosi rendelő takaros, piros a cserép, friss a festés, ám hiába járjuk körül hallózva, nincs egy lélek sem. Ma sincs, holnap se lesz, vagy épp most ment el az orvos, vagy épp ma kellett volna jönnie, de nem tudott – ahogy épp a helyiek mondják.
Egy drávafoki férfi nagykabátban, zsebre vágott kézzel áll a háza előtt. Istvánnak hívják. A haja sárga, szemei élénken járnak ide-oda, míg beszélgetünk.
– Az egészségügy? Az, kérem, nulla – feleli. – Itt a lakosság 98 százaléka hetven év feletti. Sok a szív-érrendszeri, meg a daganatos beteg is, szerintem azért, mert közel vagyunk a régi uránbányához. Én mondjuk informatikával és biztonságtechnológiával foglalkozom, távfelügyeletet végzek nagyobb cégeknek. Közben a magam kezével hozom rendbe ezt a házat. Egyébként 1896-ban készültek a téglái. Műemléki épület.
Műemlékké nyilvánították a házát?
– Én nyilvánítottam annak. Édesanyámé volt. Itt vagyok egyedül. Még jó, hogy nem járok orvoshoz. Maguk honnan is jöttek?
Budapestről.
– Igen, az jó kis város. Budapest hazánk fővárosa, huszonhárom kerülettel. Jelenleg 1,8 millió ember él ott, de a naprakész adatokkal nem vagyok tisztában.
Mi a fő probléma ön szerint?
– A pszichátriai betegek utógondozása megoldatlan. Egy idő után kiengedik az illetőt a kórházból, de nincs, aki gondozza. Egy beteget csak azért büntetni, mert beteg, ez nem szép dolog.
Hol van itt egyáltalán pszichiátriai ellátás?
– A szigetvári kórházban. Na most, ha valakit kényszergyógykezelésre köteleznek, a törvények szerint akkor is ki kell engedni. Engedjünk rá a társadalomra egy mentálisan beteg embert? Ha hazaküldik, ki fog rá odafigyelni egy kicsit, hogy szedi-e a gyógyszerét, megkapja-e az ellátást? Ez nagyon nagy probléma! A skizofréniának több, mint háromezerötszáz fajtája van, tudta?
Nem tudtam.
– Két egyforma skizofrén nem létezik. Mindenkit személyre szabottan kéne kezelni. De nincs senki, aki képviselné az ilyen embereket. Ha van egy kis háza, bárki ráteheti a kezét, mert nincs egy gondnok, aki vigyázna rá, főleg, ha egyedülálló az illető.
Arrébb, a falu szélén két idős hölgy és egy úr ül a ház előtti padon. Bemutatkozunk, így ők is. Ilonka néni, Marika néni, Mihály bácsi.
– Elvileg nem is volna szabad nyilatkozni – mondja Ilonka néni.
– Ugyan már – szól Marika néni. – Én azt mondok, amit akarok. Sőt.
Azért imádkoztam, hogy egy újságíró jöjjön már ebbe a faluba, mert minket nem hallgat meg senki.
Akkor jól imádkozott, mert itt vagyunk.
– Kérdezzen.
Meg tudják mondani, hogy mi a jó és mi a rossz?
– Minden rossz – mondja Ilonka néni, megigazítja a szemüvegét.
Mi minden?
– Kéne egy másik orvos, mert a jelenlegi már idős. A gyerekek is oda járnak, a felnőttek is. Tízig rendel, utána csak az ügyelet van Sellyén. Aki nem tud odamenni, az kész. Meg van halva.
– A daganat, ez most nagyon jár, viszi az embereket elfele – teszi hozzá Marika néni. – Főleg a tüdő meg a gége. Mire a rokonom a vizsgálatokra, CT-re, meg mindenre odakerült volna, addigra meg is halt. Ezt most megírja?
Most csak fölveszem, majd később írom meg.
– Hát tudja mit, írja. Nekünk már úgyis mindegy. A kórházban is, ha eljutunk valahogy, félnapokat kell ülni. Vannak, akik már el se mennek az orvoshoz, hiába betegek, mert minek.
És Mihály bácsi hogyan látja?
– Hadd mondják csak az asszonyok.
Ugyan már. Mennyibe kerül a gyógyszer havi szinten?
– Hű – legyintgetnek, könyökkel böködik egymást, mint akik szomorú dolgot akarnak viccesnek látni.
Harmincezren felül van a gyógyszer, úgyhogy nem váltjuk ki, csak ha épp telik rá. Pedig én szíves vagyok, szívritmuszavar, meg a légzésemmel is baj van – mondja Marika néni.
De mi lesz, ha nem szedik, amit felírt az orvos?
– Mit tudunk tenni? Pedig megfogjuk a pénzt, amin lehet, spórolunk.
Állítólag Sellyén nagyon jó az ellátás, és nincs messze…
– Na, ezt felejtse el, hogy jó a Sellye – mondja Mihály bácsi. – Egyszer azt mondtam, rászánom magam. Aztán mit csinált velem az orvos?
Mit?
– Semmit. Pedig magas a vérnyomásom, néha rosszul is vagyok miatta. Azt mondta, vetkőzzek le, megütögette a hátamat, hümmögött, és ennyi. És azt mondta: menjek vissza fél év múlva kontrollra. Hát tudja mit? Nem megyek. Egy napot elbaszni a semmiért. Így is nyolcfajta gyógyszert kell szednem.
– Mást se csinálunk, csak sóhajtozunk, hogy mi lesz, hogy lesz – mondja Ilonka néni.
Fél óra múlva, ahogy vágtatunk a szétdobált települések közt, az egyik falu szélén olyan szép orvosi rendelőt látunk, hogy Marjai kolléga szerint muszáj lefotózni. Kiszállok én is, kezd ereje lenni a napnak, szárad az árokparton a sárga sár.
– A jó kurva anyádat fotózgassad! – harsog egy erős hang az épület mögül. Azt hiszem, indulhatunk. Kifelé innen, hazafelé, de legalábbis valahová, mindegy.
