A feljegyzések szerint legelőször 1498-ban lépett észak-amerikai őslakos angol földre, amikor egy bristoli kereskedőhajó fedélzetén három inuit érkezett. 1531-ben VIII. Henrik udvarában mutattak be az angol uralkodónak egy brazil „királyt”, 1576–1577-ben pedig Martin Frobisher hozott haza felfedezőútjairól először egy, majd három másik inuit foglyot.
Utóbbiak között – első ízben – egy nő és egy gyerek is érkezett. A fent említett
1500 előtt valószínűleg a fentieken túl is számos találkozás volt a Brit-szigetek és Amerika lakói között, például a skót szigeteki és kanadai viking telepeken. Az is igen gyakran előfordult, hogy őslakos nők Skóciába utaztak szőrmekereskedő férjüket követve.
Sok foglyul ejtett őslakost látványosságként utaztattak Angliába, de rabszolgák is akadtak köztük De voltak, akik saját jószántukból jöttek: kereskedni, tanulni, diplomáciai küldetéssel, a telepesekkel való konfliktusaik miatt, vagy szerződéskötések céljából. Később a két világháború katonáiként szelték át az óceánt.”
– fejtette ki a BBC Historynak David Stirrup, a Kenti Egyetem amerikanisztika professzora, a program vezetője.
Játsszatok indiánt!
Az őslakosokat szinte kivétel nélkül arra kényszerítették a britek, hogy „indiánt játszanak”. Annak érdekében, hogy megfelelő fogadtatásban részesüljenek, hagyományos öltözékben kellett mutatkozniuk. Azzal is kezdeniük kellett valamit, hogy úton-útfélen rájuk sütötték a (nemes vagy alantas) „vadember” jelzőt.
Fotó: Edward S. Curtis / Library of Congress
A legkorábbi kapcsolatokat vagy a szövetkezés, vagy az ellenségeskedés jellemezte, és ezek törzsről törzsre változtak.
A 19. században jellemzően a nagy vagyoni egyenlőtlenségekkel kapcsolatos tapasztalataik kerültek előtérbe, megfigyelték, milyen szörnyű körülmények között élnek a szigetország szegényei. Számos – néha komikusnak tűnő – megjegyzéseket fogalmaztak meg a legkülönbözőbb kérdésekben, így Viktória királynő kis termetéről, a felsőbb osztályok gazdagságáról, a hatalmas, nyüzsgő angol városokról.
Kutyaképű katonák
Egy a kanadai Mississaugából érkező odzsibve indián vállalkozó például a királynő gárdájának katonáiról azt a benyomást őrizte meg, hogy „nem beretválják szájuk felső részét, de szakállukat megnövesztik, amitől ádáz és vad lesz az ábrázatjuk, mint a mi kutyáinknak, amikor fekete mókust cipelnek a pofájukban”.
Mostani kutatásunkkal azt tűztük ki célul – nyilatkozta David Stirrup professzor –, hogy az őslakos észak-amerikaiak angliai, nagy-britanniai kapcsolatainak történeti, kulturális és diplomáciai vetületét is feltérképezzük. Ez azt jelenti, hogy nem elégedhetünk meg az indiánok ’mutatványként’ való bulvárábrázolásával, a fejdísszel, a szarvasbőrnadrággal és a többivel. El kell szakadnunk a nagy metropoliszoktól is, hogy megtudhassuk, mi történt a vidéken utazgató, a helyiekkel kapcsolatba lépő, gazdasági és kulturális csereberét lebonyolító amerikai őslakosokkal. Be akarjuk mutatni, hogy a vizsgálat alapjául szolgáló fél évezredben milyen hihetetlen mobilitásról tettek tanúbizonyságot, nem csupán a szokásos vándorlási útvonalaikat illetően, hanem globális színtéren is.”
– nyilatkozta David Stirrup professzor.
Kiemelt képünk illusztráció
Fotó: Edward S. Curtis / Library of Congress
