Karafiáth: Öt másodperced van dönteni a szexpartneredről

Elindult az év végi szokásos: pörögnek az ünnepi receptek az oldalon, megy a kesergés, hogy francba az egésszel. Már két évzáró bulin is voltam, ahol éjfélkor rohadt nagy volt a csönd, bár szólt a Jingle Bells. Körben ugyanis mindenki a telefonjára tapadt. Másnap viszont azt láttam, isteni volt a buli: hogyne, tök jól néztünk ki, és közben azért csináltunk pár mókás fotót is. Hogy mindenki lássa.

Hogy mi a baj a közösségi oldallal, ami szerintem nem csupán a felnövő generációk, hanem az idősebbek életét is átformálta (direkt nem használom a most hangoztatott tönkretette kifejezést, mert az pont azt a hatásvadászatot mutatná, ami ellen beszélek), az bőven túlmutat a folyton emlegetett közhelyeken. Mert nem csupán a társas csatornáink szenvedtek súlyos károsodásokat, nem csupán az elmélyüléstől vette el az időnket ez az egész, hanem nagyon kemény leckék megtanulására is kényszerített. Például arra, hogy gyakorlatilag mindenre öt másodperced van. Már a társkeresésre is: ez alatt döntöd el, jobbra vagy balra húzod a leendő szexpartnered. Egyetlen nap millió kis döntésre vagy kényszerítve, ez relativizálja a nagyobbakat is. Elveszik a dolgok súlya. Mintha minden virtuális lenne, nem is az én életem, csak egy fénykép róla. Ezt törlöm, nem nézek ki rajta elég jól, oké? Rövid szentenciákra készít fel minket ez a kifejezésmód, beletekerünk a lassabb videóba, ugrunk, várjuk az extrát, a megütőt. Csak a bombasztikus sztori a sztori, csak a főnyeremény számít, ha kellőképp csillog, de a tegnapi csúcs ma már semmi, de cikis vagy. Elvész a befogadás öröme és tétje, ha nem megy egyből, jöjjön a következő. Ez differenciálatlan gondolkodáshoz vezet. Hamis tükröket kapsz ráadásul, a lájkok mutatják, ki vagy. És a létező öt érzelem közül melyiket érzed? Persze az megvigasztalhat, hogy holnap már valóban tegnapi újság leszel, senki nem emlékszik a dömping miatt semmire. Ne legyenek illúzióink: ez megöli az ünnepet is. A felület, a kirakat az intimitás ellen dolgozik.

Késő a bánat, a gyeplő elengedődött, a lovak ügetnek egyre, nincs, ami visszafogja őket. Bár én ma azt gondolom, a korábbi tapasztalatok a közösségi oldalakkal kapcsolatban eléggé biztosan előrevetítették, mire lehet számítani. Hogy álságos-e Chamath Palihapatiya illetve Sean Parker feljajdulása? Lehet. Bár nem látom értelmét a szemforgató kesergésnek, nekik már se reklámra, se pénzre nincs szükségük. Talán valóban az őszinte aggódás vezérli őket, hogy egy utolsó utáni utáni vészjelet leadjanak. Bár nem értem, ezen változtatni nem lehet.

Már csak a nyilvánvaló pozitívumok miatt sem, hiszen azért nem véletlen az össznépi függés. Szóval. Ha nem lenne Facebook-oldalam, egy halom pénzért saját weblapot kellene üzemeltetnem. A leskelődő, a voyeur énem kiteljesülhetett – bár nyíltan leskelődni nem is kukkolás. (Vagy a szégyen miatt nevezzük így? Hiszen egyáltalán nem tartom egészségesnek, hogy azt nézegetem, ki kit lájkol, melyik rendezvényre megy, mit csinál… Lurkingelni is szuper, ólálkodni az információk között, erre is rá lehet csavarodni rendesen.)

Nem értesülnék ennyi eseményről. De valóban arról értesülök, ami engem érdekel? Nem buborékba vagyok bezárva, amit különféle algoritmusok tartanak rendben? Nem minden arról szól, hogy kiszolgálják a végletekig elkényelmesedett egómat? Hogy még inkább rám szorítsák a szemellenzőt, és a végén tényleg csak azt lássam, amit látni akarok?! Szélesedett a kapcsolati kommunikációm horizontja, belelátok azok sorsába is, akik nem érdekelnek egyáltalán, de ha megtehetem, miért ne tudnék róluk is?

Még a kezdetek kezdetén csak informatikusok használták a rendszert, az egyik barátom meséli, aki ott volt az iwiw születésénél, jó kaland volt tudni, hogy akkoriban valóban megosztottál, nem csak szórtad a légbe az infót: tudtad, kik olvasnak, kik követnek, még számon tudtad tartani a kapcsolataidat. Ma már csak köpöd a légbe a sok történetet, képet, megváltoztak a funkciók. De mindenek elődje az annak idején kimondottan zenekaroknak készült MySpace volt.

„Kint éltem Amerikában – meséli a barátom – és felmentem az akkor születő oldalra. Nagy újdonság volt, de kicsit ciki is, úgy tekintettek akkor még a felhasználókra, mint itthon a mobilozókra, akiket bunkofonozóknak hívtak. Valóban, először tényleg a megjátszós vállalkozók hoztak létre privát oldalakat, de aztán robbanásszerűen elterjedt az egész. Beszippantott mindenkit a kommunikálásnak ez a világot behálózó módja. Ennek mintájára jött a wiw, ami eleinte csak az egyetemi hálón volt elérhető. Ez, talán kevesen emlékeznek rá, de kísérlet volt, azt akarták a fejlesztők bizonyítani, hogy igaz-e a hat lépéses elmélet, azaz hogy hat emberen keresztül elérhetsz bárkit a világon.”

De már ezekből az oldalakból kiviláglott, hogy mindig átszakad a gát, és a kezdeti szép elméletek megdőlnek. Ezt tudniuk kellett a Facebook atyjainak is. És senki ne mondja, hogy a profit nem mozgatta őket. És aki csak egy kicsit is járatos az emberi lélekben, az tudja, hogy az alapinger sosem elég, mindig több és több kell ahhoz, hogy termelődjön a dopamin, és mivel ezek az oldalak megadták a gyors kielégülés receptjét, a napi öröm csodáját, a hatást mindig fokozni kellett.

A Facebook maga persze nem az első – és gyanítom, nem is az utolsó – a sorban, ami azt mutatja meg élesen, hogy a világ sorsát sokszor olyan felfedezések fordítják más irányba, melyek alapideája másfelé mutatott. A visszája fordult csodálatos találmányok között elsőként emlegethető Alfred Nobel dinamitja. Hihetetlen, hogy minden évben, a Nobel kiosztása idején akad, aki előhozakodik vele, főképp, ha nem olyan kapta az elismerést, akire ő is voksolt volna; Bob Dylan esetében hatalmasat ugrott a dinamittal példálózó találatok száma. Nobel se akarta kirobbantani a világot addigi menetéből, békés célokra akarta használni a dinamitot, vasútépítéshez, bányamunkákhoz. Nem csak rajta múlt, hogy másképp alakult.

A hibridkutyák „kitalálója” sem azt akarta, ami lett végül. Az ausztrál kutyatenyésztő, Wally Conron első kreatúrája a labradoodle, a labrador és uszkár hibrid lett. A „lény” nagy kedvence lett a hírességeknek is, többek között Jennifer Aniston menőzött vele, ami egyenes út volt ahhoz, hogy a típus világkedvenccé váljon. És ahogy lenni szokott, nem volt megállás. Mert akkor már miért nem durvulnánk? Olyan cuki a golden retriver és olyan édes a collie! Ha már nem lehet két kutyám, vegyítsük. Így ismerte meg a világ a gollikat. És beszálltak a bizniszbe a haszonlesők, akik tudományos háttér nélkül keverték-kavarták a fajtákat. És mint ahogy a filmekben az őrült tudósok szokták, bizarr kísérleti egyedeknek adtak életet. (Súlyos filmélményem az Alligator people, persze ez már muzeális, egyenesen az ötvenes évekből, amikor még tényleg csak pénzéhes producerek beteg agyszüleménye volt az ilyesmi.) Mint állatvédő, borzadok ezektől. Nincs jogunk állatok testével és lelkével kísérletezni. Beteg egyedeket létrehozni illegális kutyaüzemekben, csak hogy elmondhassuk, milyen jópofa kis házikedvencünk van. És az egész reakció elindításához elég volt egy ártatlannak tűnő kísérlet. Wally Conrad lesújtóan nyilatkozott később találmányáról, megbánta az egészet.

A Facebook népe most a készülődés lázában ég, és attól tartok, az ünnepek közeledtével külön ízeket kap a veszély. Főképp annak tükrében, hogy karácsony táján amúgy is bizonyítottan több például az öngyilkosságok száma. Most azt látod, mindenkinek szebb és jobb az ünnepe, mint a tiéd. Klasszabb a fa, több az ajándék, mintha többen lennének, többet nevetnének. Te viszont egyedül vagy, nincs pénzed, nincs szerelmed, családod. Otthon ülsz, és látod, rajtad kívül mindenki ragyog. Sajnos nem elég tudni, hogy az egész csak illúzió. Mert ez a tudás nem ad vigaszt. És az sem, hogy a végét senki nem látja.

Jobb nem lesz, az biztos.

(Kiemelt kép: Thinkstock)