A második világháborúról, no meg a náci rezsim zsidóüldözéseiről és koncentrációs táborairól tényleg rengeteg film készült már az elmúlt évtizedekben, az viszont jóval kevésbé keltette fel a filmesek kíváncsiságát, hogy mégis mi történt utána? Vége a háborúnak, a Harmadik Birodalom már a múlté, de mi lett azokkal az emberekkel, akik testi és lelki traumák árán ugyan, de valahogy túlélték a szörnyű éveket? Kijöttek a táborokból és a légoltalmi pincékből, leporolták a ruháikat és próbáltak tovább élni a szétbombázott lakásaikban, feltéve, ha még maradt ilyen?
Sam Garbarski Volt egyszer egy Németország (Es war einmal in Deutschland…) című filmjének ez is a legfőbb erénye: egy olyan világot mutat meg, amit máshonnét nem igazán ismerhetünk. A Michel Bergmann regényei alapján készült forgatókönyv a szerző családi emlékein alapul, főhősei pedig zsidók, akik túlélték a holokausztot, és egy évvel háború befejezése után még menekülttáborban élnek Frankfurtban. David Bermann (a többek között A lé meg a Lolából is ismert Moritz Bleibtreu játssza) feltámasztaná a családi fehérnemű-üzletét, de nem kapja meg az engedélyt, mert vizsgálat indul ellene, azzal a váddal, hogy a háború alatt összejátszott a nácikkal. Bermann ezért összegyűjt a táborból hat másik, hozzá hasonló sorsú túlélőt (köztük a magyar zsidót alakító Mácsai Pált), és alakítanak egy utazóügynök-hálózatot, melynek keretében fehérneműket sóznak rá mindenféle hazugsággal a háborút átvészelő német polgárokra. Az így összegyűjtött pénzből mindannyian Amerikába szeretnének menni, a kuncsaftok átvágását pedig bosszúként fogják fel a Hitlert hatalomra emelő németség ellen: “Hitler halott, mi viszont még élünk” – adja ki a jelszót Bermann. Csakhogy időközben a szövetségesek vizsgálatot indítanak ellene, és a nyomozást vezető, csinos amerikai ügynöknő, Sara Simon (Antje Traue) próbálja meg kiszedni belőle, miért volt kivételezett helyzetben a koncentrációs táborban, de a magyarázat csak még gyanúsabbá teszi Bermannt.
Ezen a két fő szálon fut a történet, és ez tényleg ígéretes is, de sajnos a felvázolt alaphelyzetből komolyabb fordulatok nélkül haladunk tovább: megismerjük ugyan a szereplők saját történetét, de hiába a sok drámai flashback, valahogy ennek ellenére sem kerülnek igazán közel hozzánk. Még Bermann sem, főleg, hogy az ő története nemcsak nehezen hihető, de kurtán-furcsán el is hal. Még nagyobb gond, hogy Garbarski mintha nem tudná eldönteni a film hangnemét: vígjátékból csúszkálunk át drámába és vissza, de ezek a műfajok inkább csak egymás mellett léteznek a filmben, nem sikerül megtalálni a középutat. A komikus részek sokszor nem is viccesek annyira, mint amilyennek az alkotók szánták, viszont a drámát sem igazán érezzük át, olyannyira nem sikerül hús-vér embernek eladni a karaktereket. Bermann csapatában eleve túl sokan is vannak, eleinte megkülönböztetni se könnyű őket, de egyébként sem volt ennyi szereplőre való, érdekes alapanyaguk az alkotóknak – Mácsai Pál például pont azok közé tartozik, akinek a karaktere nincs eléggé kidolgozva, hiába alakítja szokás szerint jól a szerepét, az a sztorihoz nem sokat tesz hozzá, és a háttértörténete is kimerül annyiban, hogy Szegeden bujkált a háború alatt. Talán mindennél többet mond, hogy úgy hívják a filmben, hogy Szoros.
A németek múlttal való szembesítése szempontjából egyébként ez a film is nyilván fontos lépés – például azzal, ahogy a legtöbb nem zsidó németet náciszimpatizáns nyárspolgárként ábrázolják (még elhangzik az is, hogy “titeket elfelejtettek elgázosítani!”), másfelől a zsidókat sem mutatja feltétlenül szimpatikusnak, egyszerűen csak túlélőknek, akik újra akarják kezdeni az életüket, valaki trükközéssel és ügyeskedéssel, más pedig bűnözéssel. A film végén aztán elhangzik egy adat: a háborút túlélő zsidók nagy része elhagyta Németországot, mindössze négyezren maradtak, de ők sem tudták megmondani, miért. Ez utóbbi a filmből sem derül ki, amely hiába kecsegtet a háború utáni viszonyok bemutatásával, a sok visszaemlékezésnek és flashbacknek köszönhetően ez is inkább a múlttal foglalkozik.
Ugyan több fogalmunk lesz a háború utáni Németország mindennapjairól, végül hitelességre törekvő történelmi film helyett kapunk egy mérsékelten szórakoztató vígjátékot, megspékelve némi drámával és egy vékonyka szerelmi szállal. A Volt egyszer egy Németország még ezekkel együtt is nézhetőbb a nálunk idén moziba került német filmvígjátékoknál (Négyen a bank ellen, Isten hozott Németországban), de a legnagyobb pozitívuma tényleg a témaválasztás, amely a kedvesen simliskedő zsidóknál és egy háromlábú kutyánál azért egy kicsit többet ígért.
Volt egyszer egy Németország (Es war einmal in Deutschland…). Feliratos, német film, 102 perc, 2017. 6/10
