Mielőtt színpadra állt, Philip Zimbardo a Heroikon Konferencián Dickens Twist Olivérjéhez hasonlította Oláh Attila történetét. És valóban, kísérteties a hasonlóság.
Négy évesen anyukám meg apukám elkezdték csalni egymást, ennek én ittam meg a levét, meg a bátyám és a két féltestvérem. Ahogy szétmentek, én és a két kislány maradtam anyámmal, a bátyám pedig apámmal. Ő elég jó életet élt apámmal, suli, gimi, szakma, minden, tehát megkapott mindent. Én maradtam anyámra, aki úgy bírt minket nevelni, hogy lefeküdt idegenekkel, hogy minket el tudjon tartani. Ez addig ment, míg egyszer arra lett figyelmes, hogy nem mehet be a saját lakásába, mert az édes testvére eladta felőle a saját lakását. Ezért egy ideig azt csináltuk, hogy polgármesteri hivatali kecókat törtünk fel, és ott laktunk, ameddig nem jöttek valakik, és ilyen szikrázó petárdákkal kiűztek, merthogy nem akartunk kimenni. És ez addig ment, míg anyám egy este fogott engem és a két kislányt a baltával a kezében, és kivitt minket az erdőbe, hogy kinyírjon minket, aztán magát is, mert egyszerűen nem látott semmiféle más lehetőséget.
A borítékolható tragédiát – amiről Attila könyvében hosszabban is írt – végül az akadályozta meg, hogy az anyai nagymama meglátta az erdő felé sétáló alakokat, és meggyőzte az anyát, hogy ahelyett, amit tervez, inkább adja intézetbe a gyerekeit. Ám végül Attila mégsem került lakásotthonba, apai nagyanyjának ugyanis tervei voltak vele, és magához vette a kisfiút.
Azt mondta, felnevel, de a mamám nem úgy volt ezzel, hogy »de szeretem én ezt a cigánygyereket, hát az én unokám, milyen édes, ebből majd egy tanult gyerek lesz«, nem. Minden nap küldött lopni. Kivett az iskolából, és ha nem sikerült a lopás, akkor nem kaptam kaját. Megszurkált, a kést beleverte a fejembe, kukoricán kellett térdepelni, és így tovább. Volt, hogy csak én maradtam a lakásban, és, mikor, ha nem most, vágtam egy szelet kenyeret, megkentem lekvárral, és bebújtam az ajtó mögé, hogy egyek. Hazaért, észrevette, és még le se nyeltem a falatot, kivette a számból, és kaptam a verést. Ez ment tizenegy éves koromig, akkor elpattant a cérna, majdnem kinyírtam a nagymamámat, aztán felköltöztem Pestre egyedül. Napok kellettek, hogy megtaláljam anyámat, de nem maradhattam ott sem sokáig, eljöttem. Ekkor csatlakoztam egy nyolcadik kerületi bandához, ők is az utcán voltak, és mentünk bűnözni, mert így tudtuk túlélni az egészet. És belementem, csináltam, csináltam, míg egyedül kezdtem el folytatni. Olyan szinten csináltam, hogy a tárgyalás során rám bizonyítottak harmincnyolc rablást, tizenvalahány betörést, nem tudom mennyi lopást, szakítást, surranást, és kaptam négy év, hat hónap Tökölt a fiatalkorúak börtönében.
A tököli börtön félelmetes hírétől máig rettegnek az elítéltek, és hogy túléljék a bent töltött éveket, a fogvatartottak eldönthetik, melyik társasághoz akarnak csatlakozni. Attila előtt is ott volt a döntés.
Ha beállok a csicskasorba, akkor moshatom másnak a szaros gatyáját. Ha beállok a vamzersorba, világéleteben vamzer leszek. Álljak be a tisztelet-hírnév sorba? Minek nekem hírnév? Az vagyok, aki, de kiállok magamért. Így is lett, beálltam a „kiállok magamért” sorba. És ezt végigcsináltam, nem voltak hullámaim, nem voltam színváltós, ezt vittem végig.
A börtönévek ezzel együtt is nagyon kemények voltak, és a szabadság sem tartott túl sokáig.
Tökölről szabadultam a nagy semmibe, ismét megkerestem anyámat, felköltöztem hozzájuk. Két napot lehettem ott, és kidobtak megint. Vissza kellett menjek a falumba, ott éltem tovább az életemet. Kezdtem helyreállni, volt stabil munkahelyem, az állatkertben dolgoztam jó fizetéssel, megbízott bennem a főnököm, a munkatársaim, ez ment három évig. Aztán lett egy kisfiú, aki betegen született, amíg él, orvosi felügyelet alatt kell éljen. Rengeteg pénzt kivitt a családi kasszából, és kevesebbet tudtam menni dolgozni is, erre közölte velem a főnököm, hogy ezt nem hajlandó tovább eltűrni, válasszak, hogy az kell, vagy a munka. Én meg elküldtem az anyjába, és akkor nem volt munkahelyem, és hiába kértem segítséget, nem kaptam senkitől. Egyszer kértem a polgármestertől, és azt mondta, leülnek a bizottsággal, és majd értesítenek. Rá egy hétre kapok egy levelet, hogy menjek, vegyem fel az összeget. Egy kicsit megörültem, hogy lesz miből felhordani Milánkát vizsgálatokra – és hozzám basztak háromezer forintot.
Nem láttam semmiféle más lehetőséget, csak ha megint beleugrok valami hülyeségbe. És akkor megint elkövettem egy bűncselekményt, és ezért kaptam majdnem négy évet. Balassagyarmatra a földszinten csak fogházasok lehetnek, van az első emelet, a Rózsadomb, mindenki ott akar lenni, van a második emelet, az előzetes, a harmadik emelet a dzsumbuj, megy az élet, megy a biznisz, az uzsora, a balhék, a negyediken lájtos fokozatban vannak az elítéltek, és van az ötödik, ahol van mindenféle jöttment. A borsodi utálja a Nógrád megyeit, a nógrádi utálja a Hajdú-Bihar megyeit, mentek a drogozások, rivózások, szurkálások, a balhézások, és én ide, az ötödikre kerültem. És én is megcsináltam csomó mindent, kaptam is érte fogdákat kőkeményen.
Oláh Attila tehát a börtönből ki-be járkáló visszaesők tipikus sorsát produkálta, és szinte garantálható volt, hogy a következő szabadulása sem lesz hosszú életű. Teljesen váratlanul jött az esemény, ami aztán fordulópontnak bizonyult.
Mit ad isten, 2011-ben jövök fel egyszer a munkahelyemről és megyek fel az ötödik emeletre, és mondja az őr, hogy „Oláh, ne készüljön tusolni, hanem menjen le a kápolnába, mert indul valami program, és önnek ezen részt kell vennie”. Én nem az a kategória vagyok, aki megy bármiféle programra, de aztán hogyha visszautasítom az őr urat, akkor fegyelmi lap, fegyelmi vétség, akár még fogdát is kaphatok érte, tehát lementem úgy, hogy majd az egyik fülemen be, a másikon ki. Bemegyek a kápolnába, ott van ötven-hatvan elítélt, kigyúrt állatok, nagy droid pacekok, szétgyúrt, szétvarrt gyilkosok, rablók, köztük én is. És a Büky Dorottya közli, hogy mi lesz most itt – mondja, hogy mesekör. Pont azt csináltuk, ami várható: kiröhögtük. Ekkor elmondta Dorka, hogy aki nem akar részt venni, az tegye fel a kezét és hagyja el a kápolnát. Nekem is félig fent volt a kezem, és a mellettem ülő srác így lehúzta a kezem, hogy öcskös, neked ez jó lesz. És akaratom ellenére ott maradtam.
Ahogy teltek a hetek, a hónapok, azt vettem észre a mesekörben, hogy kinyílt a szemem, kinyílt a szívem, és elkezdtem látni. Láttam, hogy van más élet, vannak más emberek, akik szeretnek engem, és én is tudom viszonozni. Rájöttem, hogy az az élet nekem tovább nem kell. És ha nem fogok változtatni az életemen, akkor meg fogok dögleni a börtönben. És annyira változtam, hogy a szigorított részről lekerültem a negyedikre. Eltelt egy pár hét, a negyedikről lekerültem a harmadikra. És aztán a szabadulásom előtt néhány hónappal lekerültem a Rózsadombra.
Attilában valamit nagyon eltalált a mesekör módszere, és hiába a rabtársak oltásai, kitartóan járt a csoportba. A Mesekör segített neki abban is, hogy a szabadulás utáni időszakon túltegye magát: átmeneti lakóhelyet kapott. Amikor innen kiköltözött, újra majdnem visszaesett az ismerős gödörbe, ismét rendőrségi ügyei voltak, ám a Mesekörben tapasztaltak révén végül egyenesbe hozta az életét. De mi történik egy ilyen alkalmon?
Volt, hogy a saját rémálmomat játszottunk el, de nem csak én dolgozok saját élményből vagy a múltamból, hanem a többi elítélt is. Nem az van, hogy menj fel a színpadra, és játszd el úgy, ahogy le van írva, nem, kapunk egy feladatot, és abban a saját élményeinket úgy dolgozzuk fel, ahogy akarjuk. Egy idő után azt vettem észre, hogy nem érzem magam börtönben, mikor ezen a foglalkozáson részt veszek, egyre jobban kinyíltam, a munkahelyemen is egyre jobban odatettem magam. Pedig az elején leszartam, nem foglalkoztatott, aztán rájöttem, hogy ebben mégis van valami, és volt, hogy leírtam az álmomat, bevittem, és dolgoztunk vele. Szóval hirtelen kezdtem el máshogy gondolkodni. De például én gyerekkoromban az sem tudtam elképzelni, hogy egy magyar közösségbe én be tudok férkőzni, és most itt vagyok egy magyar közösségben, nem egy busman, primitív társaságban.
Most ott tartok, hogy van egy saját kis meseköröm a Szent Miklós suliban, és olyan gyerekekkel foglalkozom, akiknek a fél lábuk már bent van a börtönben, kiszöknek az iskolából, és elmennek a nyolcadik kerültebe a Diószeghy utcába és füveznek, feltörnek egy autót, kivesznek belőle egy iPadet, eladják, és drogot vesznek az árán. Ilyen gyerekekkel foglalkozok. És ki, hogyha nem én mondom meg nekik a tutit. És nem megváltoztatni akarom őket, azt akarom, hogy lássák, hogy van más lehetőség, mint ahogy ők elképzelik a világot. Azt akarom megértetni velük, hogy nem kell azt csinálnod, mint apád, vagy a bácsikád vagy a bátyád, hogy bent vannak a börtönben, feszítenek a képen, fuxok a nyakban, és szét vannak varrva, és nekik van nevük, mert X évet bent rohadtak a börtönben. És már itt, az iskolában elkezdik, hogy nevet akarnak maguknak, és itt kell őket leállítani, mielőtt bekerülnek a büntetés-végrehajtásba. Azt próbálom megtanítani nekik, hogy „te ne akarjál nevet magadnak, te legyél az, aki. Ne olyan, mint apád, a bátyád vagy a bácsikát, mert a börtön az szar, és az emberek is, még szarabbak, mint a börtön. De ha be akarsz menni, menjél be. Aztán megtudod, mi a börtön, és kijössz, és kezdj el gondolkodni, hogy melyik a jó út.”
Azt azért Attila sem állítja, hogy olyan egyértelmű lenne a kérdés a fiataloknak, ő is folyamatosan, újra és újra meg kell küzdjön a démonjaival, a lopásra nevelés éveivel.
Kurva nehéz kint. Mikor szabadultam, csomó időt töltöttem a Feldmár Intézet irodájában. És volt ott egy piros pénzkazetta, amiben volt lóvé, és volt egy kék szekrény, abba volt téve, de nem volt lezárva meg semmi. És én ott voltam minden nap, és hiába nem akartam, a szemem jojózott vele. Volt, hogy odamentem, kinyitottam, számoltam a pénzt, volt, hogy el is tettem, aztán visszatettem. A kísértés az ott volt, a sátánka ott volt, próbálta, hogy megcsináljam, és nem és nem és nem. Volt, hogy egy Volán busszal jöttünk fel Pestre, suliidőszak volt, tele a busz, és egy srác elejtette elém a pénztárcáját, amiben volt jócskán lóvé. És egyből sumákoltam, hogy ki látta, ki nem, de nem látta senki, csak én. És fogtam, visszaadtam a srácnak. Régen ezt nem csináltam volna meg. Szóval nehéz. Az is nehéz, hogy a munkahelyeden nem tudod megmondani az igazat, mert az az igaz, amit a főnök mond. Sokszor nehezebb itt kint, mint bent. És a mesekörnek is köszönhető, hogy most kint vagyok. Sőt, elsősorban a mesekörnek, mert ha nem kerülök be a mesekörbe, akkor én most benn rohadnék a sitten. Ehelyett van gyönyörű családom, van egy másfél éves kislányom, helyreállt az életem, és rekordot döntöttem: eddig még nem voltam kinn ennyi időt.
