10. Gigi Lentini és az elfecsérelt ifjúság: átigazolási rekord, kiátkozás és autóbaleset
Pápák már tiltakoztak védőoltás ellen, fogadták „égő aggodalommal” a nácizmust, és végül a Vatikán felemelte a szavát amiatt, hogy a futballklubok miként fizethetnek fontmilliókat és líramilliárdokat egy-egy focistáért, miközben egész megyék nyomorognak. 1992 nyarán a Torino FC villámléptű aranyifjújáért, a huszonhárom éves, de már válogatott balszélsőért, Gianluigi Lentiniért 18,5 milliárd lírát – 13,5 millió fontot – fizetett a feddhetetlen Silvio Berlusconi AC Milanja, és ezzel Lentini a világ legdrágább játékosa lett. Bár a vatikáni L’Osservatore Romanónak csak annyira volt sportrovata, mint csöcsös nője a címlapján, a szentatya szócsöve a kétkezi melósok megalázásaként, a „munka világának” meggyalázásaként ítélte el „Gigi” Lentini átigazolását, amelyet torinói tüntetések, ha nem is zavargások kísértek, még jó, hogy Gaskó István nem szervezett sztrájkot a Torino-Milánó-vonalon.
Lentininek akkor még kisebb arca volt, mint egy átlag magyar utánpótlás-válogatott ecsetfrizurás spílernek, mivel maga is helytelennek tartotta, hogy egy meccsért többet kap, mint amennyit apja egész évben összegürcöl, nemsokára azonban elszállt a sportautójával. A brillírozó szépfiú strasszkövekkel rakatta ki a stoplisát, és a popsztár-kompatibilis hajával és a kis pöttyel a fülében rajongott csillaga lett az olasz bajnokságnak, a Serie A-nak, amelynek hangulatát és esztétikáját azóta megölte a nyaklánc, gyűrű, karkötő és fülbevaló betiltása. Góljaival és gólpasszaival Lentini bajnoki címhez segítette a szezonban BL-döntőig is menetelő Milant, innentől azonban egy antik tragédiába fordult a történet. Egy évvel a transzferrekordot jelentő átigazolás után, 1993 nyarán autóbalesetben törte össze magát a világ legdrágább játékosa. Nem az történt, hogy csak elmerengett az autóúton a savonai mimózaillatban, hanem válogatottbeli csapattársa, Salvatore Schillaci nejétől rohant vissza az edzőtáborba, mikor kicsúszott és árokba hajtott a sárga Porschéjával. Az autó kigyulladt, Lentini koponyasérülést szenvedett és kómába esett. Az isteni kegyelemnek köszönhetően felépült, a pályára is visszatért, de már tropa lett a testcselek korábbi koronahercege, nem is értjük, hogy az olasz-montenegrói kettős állampolgár ügynökök hogyhogy nem akarták sose eladni a magyar ligába.
9. Nullaforintos játékosok, avagy itt a Bosman-szabály
Ha Habony Árpád véletlenül egy menő futballklubnál dolgozik 1995-ben, akkor az unió összes országában Állítsuk meg Brüsszelt! plakátokon hirdetik a futballklubok, hogy a brüsszeli bürokratáknál egyszerűbb és butuskább politikusok még nem közlekedtek Európában. Történt, hogy az Európai Bíróság a vonatkozó uniós szerződéseknek megfelelően Jean-Marc Bosman javára ítélt a futballtörténelem egyik legfontosabb perében. A szabály úgy szólt, hogy a klubok akkor is pénzt kérhetnek a játékosokért, ha lejárt a szerződésük. Ez valóban különleges elképzelés volt az unióban, elvégre legalábbis feltűnést keltene, ha egy matektanár egyéves szerződése lejárta után a Fazekas gimi három milkát kérne az Eötvöstől, hogy a pofa átmehessen.
Nem mintha ne lenne indokoltabb ott ennyi pénzt adni egy tanárért, ahol szerb fókavadászok, horvát delfinsebészek és nigériai antilopbőrszabók havonta kapnak ennyit NB I-es klubjuktól, miközben teljesítményük és a játékukkal termelt profit alapján nem vinniük kéne, hanem eredeti mesterségükből felkészítő órákat tartani a vonatkozó EU-s pénzből finanszírozott magyarországi OKJ-s képzéseken. Az igazságszolgáltatás mindenesetre igazságot szolgáltatott, kimondatott, hogy a szabályozás szemben áll a munkaerő szabad áramlásának elvével, így nem kérhető átigazolási díj olyan futballistákért, akiknek véget ért a kontraktusuk, mehet mindenki az unió területén oda, ahová csak akar. Mindenki megijedt, hogy most aztán ingyen jönnek és mennek majd a legnagyobbak, Gheorghe Hagi is felszáll a 23 millió román munkavállalót szállító Szófia-Bukarest-Budapest Traianus InterCityre, hogy aztán kiderüljön: a futballtörténeti botrány futballtörténeti áttörést hozott a játékosok és ügynökök zsarolási potenciáljában.
Merthogy így a játékosok már évekkel megállapodásuk lejárta előtt nagyobb fizetést reklamálnak, a klubok meg mindent megtesznek, nehogy ingyen menjen az ember, akire annyit költöttek, így örökké tartó, brutális fizetést garantáló szerződések uralják ma a futballt, ahogyan Majka Tündi Bündi című száma a globális feminista slágerlisták utolsó helyét. Hogy Bosman milyen játékos volt, arra nem emlékszik senki, arra talán többen, hogy börtönben végezte, családon belüli erőszakban mondták ki bűnösnek. A börtönválogatottba talán befért, hiszen középpályás volt, azok a csapatok meg latin-amerikai kapusokban erősek.
8. Megalázza a liechensteini Vaduz az Újpestet
A magyar futball úgy bővelkedik a Mohácsokban, ahogyan nyársalásra szerződött zsírszalonna a koleszterinben. Ez annyiban nem meglepő, hogy nincs olyan területe a magyar kulturális szcénának, amely olyan színvonalcsökkenést produkált volna, mint a labdarúgás. Az irodalomban azért Nádas meg Spiró van, és egyikük sem képes holnaptól ly-nal írni a tojást. A színházban sem fordulhat elő, hogy Stohl András véletlenül Mr. Busta-szövegeket nyom majd a Hamlet-monológ helyett. A pályán viszont ezeknél ezerszer súlyosabb produkciók követik egymást, hogy mindjárt el is Andorrázuk magunkat izomból, bár Gajdics Ottó nyilván ellenveti, hogy ugyan már, ki adott pénzt labdára ezeknek a pásztornépeknek.
Mindenesetre nem különösebben illik meglepődni azon, ha magyar csapatot megver egy amatőr alakulat, hiszen itt tényleg előfordul már minden és előfordulhat még minden. Nyerhet itt a gaboni golfválogatott interkontinentális futballselejtezőn éppúgy, mint a vatikáni strandon rendezett – a helyi szabályok adottságai miatt igen egyoldalúra sikerülő – nőtlenek-nősek rangadó győztese. Ezt legkésőbb akkor tanultuk meg, amikor a liechensteini Vaduz négyet gurított az Újpestnek, ami tényleg nem különbözik érdemben attól, mintha az 1876-os Little Bighorn-i csatában nagyot menő Ülő Bikáék menetből nekirontanak a 2017-es amcsi seregnek, aztán íjakkal meg lándzsákkal lenyomják azt a kevés tankot meg csúcsfegyvert. Tényleg úgy tűnt el kilencven perc alatt a magyar futball megmaradt méltósága, ahogyan tizenkét éves fruskáé veszik a semmibe, miután betol húzóra három deci Hubertust. A legenda persze arról szól, hogy nem volt jobb a brazil zöldségesekkel és afrikai válogatottak névrokonaival megerősített liechtensteini együttes, csak épp edzőt akart buktatni a lila társaság. Ha így van, a helyzet még rosszabb, mint gondoltuk. Mert képzeljük el azt a kultúrát, ahol mindent, múltat, méltóságot, közösséget feldobnak azért, hogy jöjjön egy másik tréner Bicskei Bertalan helyett. Ezt a verziót amúgy is rendre hitelteleníti a magyar futball, mert azóta is rendre diadalmasan mennek haza az erős és büszke Magyarországról sosenyerő műkedvelők. Ennek köszönhetően legalább annyit tudunk, hogy a magyar futballnál nincs nagyobb túlélő, ideértve a vérben fürdő Rambót és Baja Ferencet is. Magyarország ugyanis Mohács után azért összeszakadt, ez a közeg meg ezer Mohács után egyre gazdagabb lesz. Hálásak is lesznek ezért örökké az ideigazoló szerb fókavadászok.
7. Az Olympique Marseille vesztegetési botránya: száműzik a BL-győztest
Nem is értjük, miért nem lett még a NER díszpolgára Bernard Tapie, Marseille egykori köztiszteletben álló polgármestere, hiszen a politikus-üzletember élt-halt a futballért, és az Olympique Marseille elnökeként mindent megtett a kikötőváros csapatának sikeréért. Ha nem is lövette le a rivális csapat vezetőjét, mint Franco tábornok, amikor a Real Madrid sikere volt a tét, de Tapie sem patyolattiszta eszközökkel dolgozott. Elnöksége alatt világsztárok sora igazolt a kikötővárosba, a csapat edzőjének elhozták az 1990-es világbajnok NSZK-válogatott szövetségi kapitányát, Franz Beckenbauert, és olyan francia válogatottak játszottak a fehér-kék csapatban, mint Fabien Barthez, Jean-Pierre Papin, Eric Cantona, Basile Boli, Marcel Desailly és Didier Deschamps, igaz, utóbbi úgy lett világ- és Európa-bajnok csapat kapitánya, hogy egyetlen lövésére, cselére vagy becsúszására sem emlékszünk, ami valahol szintén botrány. Bár Maradonát végül nem sikerült leigazolni a nápolyi maffiától, az erősítéseket nézve így is felvetődik, hogy 1988 és 1993 között nem feltétlenül a gyermekétkeztetésre mentek Marseille-ben a szociális kiadásokra szánt pénzek.
De ez nyilván nem túlságosan érdekelte a helyi taxisofőröket, hiszen 1993-ban sorozatban ötödszörre is bajnok lett a Marseille, Basile Boli fejesgóljával pedig a BL-trófeát is elhódította. Addig egy francia csapat se nyert európai kupát, úgy tűnt, hogy Tapie nemcsak Marseille örökös polgármestere lesz, de akár köztársasági elnöknek is megválaszthatják, ám kirobbant a vesztegetési botrány. Mint kiderült, a Marseille-től megkeresték az FC Valenciennes három játékosát, intézzék el, hogy a BL-döntő előtti fordulóban a kiscsapat küzdelem nélkül leadja a pontokat, csakhogy Tapie csapata pihenten utazzon az AC Milan elleni fináléra. Hosszas vizsgálat kezdődött, melynek végén elvették a Marseille bajnoki címét, a másodosztályba száműzték a csapatot, Bernard Tapie-t pedig börtönbe csukták, talán még ment vele a sofőrje is. Ma már ez felfoghatatlannak tűnik számunkra, és azt hihetnénk, hogy ilyen nincs, pedig van erre egy egyszerű szavunk: ügyészség. Csak ez a következményekkel teli Franciaországban működik, de hát ott a nemzeti ünnepeken is Jean-Michel Jarre szintetizátorozik az utcán, és nem Vikidál Gyulát léptetik föl, hogy elénekelje Javert felügyelő dalát.
6. A futball Oscar Wilde-ja: Justin Fashanu coming outja és öngyilkossága
Ha van közeg, ahol botrány a coming out és a gyümölcsös sör létezése, az a futball. Ha van ügy, amelyben élesen szemben áll a művészvilág és futballmiliő, akkor a különböző nemi identitások elfogadása az. A labdarúgás közege férfiközpontú, a háború hangulatát hordozó világ, ahol nincs helye az érzékenykedésnek, a hagyományos modellekkel szemben álló jelenségeknek, az aloe verával illatosított papírzsepinek. Ezt Marcus Urban igazolja: ő az egyetlen német exprofi, aki bevallotta, hogy meleg. A másodosztályban futballozó játékos arról beszélt, a pályán vadállat volt. Beleőrült minden labdavesztésbe, durváskodott, minden módon extrán férfiasnak akart tűnni a játéktéren. Szerinte ez jellemző a homoszexualitásukat rejtegető játékosokra, mert valódiak csak a pályától távol lehetnek, szexmozikban, külföldi kiruccanásokon. Közben a hagyományos közegben álszerelmekkel felelnek meg az elvárásoknak, és a dubaji holtszezon idején jót keresnek rajtuk a fényüket vesztett glammodellek.
Justin Fashanu nem próbálkozott ezzel. Ő volt az egyetemes futballtörténelem első olyan labdarúgója, aki bevallotta, hogy meleg. Ő volt amúgy az első színes bőrű játékos is, akiért egymillió fontot fizettek, miután 1980-ban a szezon gólját lőtte. A játékos a The Sun-ban beszélt magáról, identitásáról, még arról is, hogy konzervatív parlamenti képviselővel is volt viszonya. Végigcsinálta a karrierjét, de az élete szétcsúszott. 1998-ban az Egyesült Államokban egy tizenhét éves fiú vallotta, hogy Fashanu zaklatta, ő elmenekült az országból, Londonban lett öngyilkos, attól tartott, hogy nem kapna tisztességes tárgyalást, mert az élet nem a Philadelphia című mozi. Amúgy játékoskorában Svédországban volt közlekedési balhéja, sosem élt kiegyensúlyozott életet. Halála után ismerték el erejét, hogy egyedül megtette a futballközegben a vallomást, ahol már a versolvasásért is könnyen lebuzizzák az embert. Volt, hogy beválasztották az 500 meleg és leszbikus hős közé, olyanok közé, akik sokat tettek az egyenlőségért. Zenekar is jelentkezett róla szóló nótával, egy antihomofób kampány keretében fellépő all-star csapatot pedig róla neveztek el. Ezt sem élte meg, meg azt sem, hogy követői lettek volna. Pedig Ellis Cashmore és Damie Cleland tanulmányában arról írt, hogy a profi labdarúgók huszonhárom százaléka ismer meleg játékost. Ha így van, ők ma úgy gondolják, jobb rejtőzködniük. Miközben a korruptság emblémájáról, Sepp Blatterről dicsfilmet forgattak.
5. A klubhűség vége: Figo elhagyja a Barcelonát a Real Madrid kedvéért
Az biztos, hogy Luis Figo jó esélyekkel indulna a Farkas Flórián-hazugságverseny portugáliai selejtezőjén. Történt, hogy 2000-ben elnököt választott a Real Madrid, és a kampányban bizonyos Florentino Perez bemondta: van egy papírja, rajta az aláírásokkal. Ez a garancia, hogy ha elnök lesz, Luis Figo a királyiakhoz szerződik. Ez nagyjából annyira tűnt reálisnak, minthogy a legolcsóbb sertéspárizsi hústartalma egyszer meghaladja a paradicsom hústartalmát, úgyhogy akár azt is mondhatta volna, hogy látta Orbán Viktor svájci bankszámlakivonatait. Elvégre a portugál a Barcelona ikonja volt.
1995-ben került a katalánokhoz, a közönség imádta, hűségesküket tett, a csapatkapitányi szalagot is megkapta. A portugál aranygeneráció tagja volt, amelyik Rui Costával, Joao Pintóval csöppet messzebb jutott, mint a Németh Krisztián, Vladimir Koman-fémjelezte magyar marcipángyémánt-nemzedék. Aztán a Real BL-győztes lett, a tagok ennek ellenére némi meglepetésre első emberré emelték a mindent megígérő Perezt. Addigra Figo mindenkinek elmondta, hogy természetesen Barcelonában kezdi meg a felkészülést, nem is érti, miről beszél az üzletember. Hogy aztán hamarosan bejelentsék: a portugál klasszis a Real Madrid játékosa lett. Barcelona történelme nem ismer ennél nagyobb árulást, és akkor sem ismerne, ha valamelyik helyi kormányzata privatizálta volna a stadiont, hogy aztán már csak Omega-koncerteket tartsanak ott. Mert Luis Figót rajongták. Ahogyan az egyik transzparensen állt visszatérésekor: “Nagyon gyűlölünk, mert nagyon szerettünk”. És hogy mekkora ez a gyűlölet, mutatja, hogy második Nou Camp-beli fellépésén, 2002-ben az egyik szurkoló disznófejet dobott a pályára. Aki próbált már levágott sertéskobakkal bejutni egy arénába, tudja, hogy némi segítség nélkül kevés esély van a bejutásra. Láttunk már ugyan figyelmetlen biztonsági ellenőrzést, elég csak a trójai faló esetére gondolni, de azért a katalán akcióhoz kellett pár beépített asszisztens. Figónak a helyiek szerint ez járt, mert elárulta a közösséget.
4. Az ítélet évei: Moreno futballbírói karrierje
Ha a napfényes Itália helyi Nézőpont Intézete hasonlóan fontos és izgalmas eredményeket hozó, de legalább közpénzből fizetett közvélemény-kutatásokkal töltené idejét, mint a magyar tesó, akkor föltehetné azt a kevéssé gyakori kérdést: ki a leggyűlöltebb ecuadori ember Olaszországban? Elsőre tán nem tartjuk valószínűnek, hogy két margherita pizza harapdálása között sokaknak van kialakult véleménye a kérdésben, ám nem is vagyunk olaszok, és nem néztük kék mezben és sálban a válogatott vb-nyolcaddöntőjét Dél-Korea ellen 2002-ben, amelyet a kalandos életű ecuadori Byron Moreno vezetett. Éspedig az ő népszerűségi indexe valahol a vakoktól fehér botokat lopó tolvaj és Voldemort között lehet, szóval a neve hallatán nem csápolnak annyian, mint az Ecuador című slágerre a hatvani Sixty Clubban.
A játékvezető különleges tevékenységet mutatott be a vb-meccsen, mondhatjuk, hogy kitágította a játékvezetés kereteit, mint Verdi az operáét, amennyiben sok vitatható ítélete közül kiemelkedett, hogy második sárgával kiállította Francesco Tottit, az egyetemes labdarúgás ikonjainak egyikét, miközben a zsenit koccolta az egyik koreai bekk, meg aztán kollégájával megállította a tökéletes ütemben kiugró Damiano Tommasit, aki ziccerben törhetett volna kapura a hosszabbításban, hogy aranygóllal búcsúztassa a vendéglátókat. Aztán történt, ami történt, nyertek a dél-koreaiak, akik hasonlóan kalandos bíráskodás mellett még a spanyolokat is eltakarították a mezőnyből. Moreno azonnal közellenség lett Itáliában, tényleg olyan volt, mintha Soros György egyszer csak betiltotta volna a ristrettót. A FIFA ugyanakkor megvédte emberét, ami persze alapvetően gyanús, hiszen sok bizalmat az sem ébreszt, ha a Fidesz kiáll a CÖF mellett.
Aztán maga Moreno tett arról, hogy megerősítse a fideszes párhuzamot. Nem sokkal később ugyanis hazájában, Quitóban vezetett rangadót, hatperces hosszabbítást jelzett, hogy aztán tizenhármat tegyen rá, ami alatt két gólt lőtt a quitói csapat, volt vitatható tizenegyes, meg minden, amit akarunk. Az színezi a hihetetlen sztorit, hogy emberünk épp abban a városban volt képviselőjelölt, azaz hihetetlen innovációval próbálta csökkenteni a kampányköltéseket: fújt a hazainak. Ha így volt, az az eredeti gondolat járhatott a fejében: ki ne szavazna valakire, aki tud csalni az érdekünkben? Természetesen vizsgálat indult ellene, eltiltották, aztán újabb botrány után befejezte a játékvezetést. Szakértett aztán a tévében, eljárt Olaszországba, ahol tévéshow-kban gúnyolták, ő pénzért tűrte, elhagyta a feleségét fiatalabb barátnőjéért. Ám a csúcspont hátra volt.
Az ugyanis az lett, hogy Quitóból New Yorkba repült, ahol feltűnően ideges volt, a vámosok lekapcsolták, találtak nála hat kiló heroint, bevarrták pár évre. A tudósítások szerint igazi mintafogoly volt, amennyiben vasalt a többiekre, futballmeccseket szervezett. Amikor kijött, azt mondta, reméli, Isten megbocsát neki. Ha olasz, akkor biztosan nem. Bár ha van pénze a helyi Nézőpontra, tán megmérik neki, hogy már minden oké.
3. Maradonának lefő a kávé: hazaküldik az 1994-es vébéről
Ben Johnson óta nem bukott akkorát sportoló, mint Diego Maradona az 1994-es amerikai labdarúgó-világbajnokságon. Maradona Isten ajándéka volt az argentin népnek, Argentínában egyháza is van a botrányos életű dundi zseninek, latino-komcsi-anarcho-cigány-punk balladák hősének, a nép bajnokának, aki pályája csúcsán szinte egymaga hozta a világbajnoki címet Argentínának. Ezek után máig mindent megbocsátanak neki hazájában. Még azt is, hogy az ő züllesztő doppingbotránya miatt zuhant szét az újabb világbajnoki címre esélyes argentin válogatott, amely gólokkal volt erősebb az 1986-os aranycsapatnál, hiszen már Redondo és Simeone védekezett, Caniggia és Batistuta támadott. 1993 októberében pedig nagyjából másfél évnyi eltiltás, otthonülés, kokózás, tévézés, zabálás és paparazzikra lövöldözés után a már leírt Maradona is összeszedte magát, magányosan edzett a pampán, lefogyott és visszatért a válogatottba. Úgy tűnt, hogy minden idők legnagyszerűbb comebackje lesz az övé: Argentína 4-0-ra verte Görögországot a világbajnoki nyitómeccsén, Maradona egy csodaakció végén kilőtte a felső sarkot, és minden idők egyik legemlékezetesebb sportpillanataként eksztázisban üvöltött bele a kamerába, az újságírók úgy fényezték, ahogy az inkák forgatták aranyporba az istenembert.
A következő meccsen a másik kokszherceggel, a villámléptű Caniggiával rúgatott emlékezetes gólt Nigéria ellen, Argentína látszólag megállíthatatlan volt. Sajnos néhány nappal később megint doppingszert találtak az isteni Diego vizeletében, úgyhogy a vébéről hazaküldték, Caniggia szolidaritásból sérültet jelentett, minden idők egyik legerősebb argentin válogatottja pedig mentálisan összeroppant, és kiejtette a román garnitúra. A FIFA-t csalással vádoló Maradona soha többé nem lépett pályára a nemzeti tizenegyben, hiába fogadott még személyi trénert is. Talán ha nem Ben Johnson lett volna az, nagyobb bizalommal fogadják az újabb visszatérési kísérletét.
2. A „Calciopoli” és a Juventus példás megbüntetése
A világ még azzal volt elfoglalva, hogy mit mondhatott Materazzi Zidane-nak, mikor 2006 júliusában a torinói paninizókban kiesett a Juventus-drukkerek kezéből a kávéscsésze, és úgy érezhették magukat, mintha beleharaptak volna Paul Gascoigne macskaszarral töltött pitéjébe. Néhány nappal a világbajnoki cím elnyerése után az Olasz Labdarúgó Szövetség a másodosztályba száműzte a bajnoki címvédő Juventust, a Fiorentinát és a Laziót, a torinóiakat a bajnoki címtől is megfosztották, a Milantól pedig annyi pontot vettek el, hogy lecsúszott a BL-indulásról, úgyhogy csak röpködtek a vaffanculók és a verbális robogók. A divat és a totócsalás hazájában is példátlan súlyos ítéletet aztán hamarabb enyhítették, mint ahogy az olasz kormányok megbuknak és megalakulnak. Végül csak a Juventust büntették meg igazán, és sorolták vissza a Serie B-be, szurkolóikat nem vigasztalhatta a Borostyán zenéje sem.
Noha a történet inkább a Polipba kívánkozik, és egy olyan évtizedbe, amikor úgy hullottak az olasz oknyomozó újságírók, mint a konfetti az argentin rangadókon. A botrányt Stefano Palazzi ügyész robbantotta ki, miután vesztegetés gyanújával lehallgattatta Luciano Moggit, a Juventus sportigazgatóját, akiről feltételezhető volt, hogy nem egy üveg Chivas Regallal korrumpál, mint a Heves megyei csapatokat szponzoráló építési vállalkozók, inkább egy zsák cementtel. Moggi a Serie A bíróküldési felügyelőjével seftelve intézte el, hogy Juve-barát sporikat küldjenek a meccseikre, és mikor Paparesta játékvezető nem akart együttműködni, bezárták a stadion vécéjébe. A botrány azonban tovább dagadt, mivel nem mondhatni, hogy az ügyész úgy kirakta volna minden bizonyítékát, mint Sabrina Salerno a csöcseit a Boys, Boys, Boys klipjében. Gyanúsan csak a Juvét terhelő felvételek kerültek elő, ráadásul többen látni vélték Palazzit, ahogy szarvashúsos pizzát evett a helyi Gianni éttermében a Juve bajnoki címét megkapó Internazionale tulajdonosával, hovatovább a Calciopoli vizsgálatát lefolytató Guido Rossi ügyvéd az Inter elnökségi tagja volt. Moggi azzal védekezett, hogy az Inter nem azért vár 1989 óta a bajnoki címre, mert a Juvének fújnak a bírók, hanem mert olyan hátvédeket igazolnak, mint a botrányos hajú Taribo West.
Ráadásul elég nehéz volt elképzelni, hogy pont az Inter lett volna makulátlan abban a bajnokságban, amelyekben a sérüléseket is közzéteszik a Tippmix-magazinban, csakhogy tippeket adjanak a fogadóknak. Mindenesetre a Juventust kizárták, legjobb játékosainak egy része az Interbe igazolt, amely az ajándékba kapott trófeával együtt sorozatban ötször lett bajnok a legnagyobb rivális eltakarítása után. A Calciopoli az 1980-as évek eleji Totonero-ügy óta nem látott módon züllesztette le a Serie A becsületét, de mivel a nagy botrányok idején mindig világbajnoki címet nyernek az olaszok, nyilván alig várják a következőt.
1. A jugoszláv polgárháború kitörése a Maksimir Stadionban
A legnagyobb durranás a zágrábi Maksimir Stadionban 1990. május 13-án megvívott ütközet, hiszen több volt ez, mint egyszerű szurkolói rendbontás, ez úgy egyértelmű, minthogy a boza a világ legszarabb itala. Tito marsall erővel és tisztelettel tartotta egyben Nagy-Jugoszláviát, akár a stabilizátor a Coop-kókuszgolyót, halálát nem sokkal később polgárháború és népirtás követte. 1990 tavaszán már úgy forrtak az indulatok a szerbek és a horvátok között, hogy Vitár Róbertnek menedékjogot kellett volna kérnie, ha egy rangadón eltéveszti egy játékos nemzetiségét, vélhetően már leállították a Szerbhorvát nyelvkönyv javított kiadásának munkálatait is. Ebben a tűzforró légkörben került sor a jugoszláv bajnokság csúcsrangadójára, a horvát Dinamo Zagreb és a szerb Crvena Zvezda összecsapására, melyen végül annyian szenvedtek sérülést, mintha egy taposóakna-mezőn rendezték volna meg.
Persze ez nem meglepő, ha arra gondolunk, hogy a belgrádi ultrák, a „Delije” vezetője a később paramilitáris parancsnokként elhíresült, tigrisekkel, énekesnőkkel és fegyveres pszichopatákkal fotózkodó Arkan volt, akinek agyára ment A sebhelyesarcú, és akit csak egy merénylet mentett meg attól, hogy Hágába rángassák, míg a Dinamo Zagreb szurkolói csoportja, a „Bad Boys Blue” esetében se az MTK patikusokból, ügyvédekből és történészekből álló kemény magjára tessék gondolni. A hírhedt, és már a 13. percben félbeszakadt mérkőzésen egyszerre kaptuk meg, amikor a begőzölt Maradona nekirontott a baszk nacionalizmusáról és csonttöréseiről híres Athletic Bilbaónak, amikor szétszakadt a brüsszeli Heysel Stadion a besörözött brit szurkolók nyomására, és amikor a józsefattilás önmarcangolástól nem szenvedő Eric Cantona kung-fu-rúgással terítette le az őt kritizáló Crystal Palace-drukkert. Minden azzal kezdődött, hogy a szerbek szurkolói nótákban kezdték gyalázni a horvát szeparatista törekvések vezetőjét, az önállósuló Horvátország államfőjét, Franjo Tudjmant, amit a horvátok a műanyagszékek letépésével és a szerbek megdobálásával köszöntek meg, azok bicskával támadtak vissza, de nemsokára a vízágyúk is megérkeztek. A csapatokat ekkor már öltözőbe menekítették, csak néhány Dinamo-játékos próbált közvetíteni a pályán, de amikor a hazaiak 21 éves csapatkapitánya, Zvonimir Boban azt látta, hogy a szerb rendőrök csevapcsicsivé kezdik aprítani a földön fekvő horvát drukkereket, nekifutásból mellkason térdelte az egyik felfegyverzett közeget. Ezzel Boban instant nemzeti hős lett, nála gyorsabban csak Dugovics Titusz váltott jegyet a hősök panteonjába. Félévre eltiltották, és ezért ki kellett hagynia az 1990-es világbajnokságot, amely az utolsó világversenye lett a pláviknak. Az 1992-es Európa-bajnokságról ugyanis már nemcsak Bobant, de az egész jugoszláv válogatottat kizárták a polgárháború miatt, ami annyira méltányos húzás volt az UEFA-tól, mint amikor egy „Holnap 9 és 15 óra között villanyóra-leolvasást tartunk”-értesítést találunk az ajtónkon.
A jugoszláv aranygeneráció otthon maradt, és már megint Soros nevetett a végén, macskát simogatva a vulkán mélyén, ahogy azt Gary Lineker megmondta.
