Mindenki tudja, hogy Róma sem egy nap alatt épült fel, de a város alapítása nyilvánvalóan könnyen köthető egyetlen dátumhoz. Az ókori történetírók a Krisztus előtti 760-730 közé tették, az Úr születése előtti I. században alkotó polihisztor, Marcus Terentius Varro még tovább ment, szerinte Rómát Kr.e. 753. április 21-én alapították. A dátumot kortársai is elfogadták, hiszen az örök város polgárai az ókorban valóban április 21-én ünnepelték a város születését.
A hímtag nőt kívánt
Plutarkhosz több lehetőséget is felsorol, honnan származhat Róma világszerte nagy és híres neve, “legvalószínűbbnek azonban az a feltevés látszik, hogy a város Romulustól nyerte nevét” – írja a görög krónikás. De még ezzel sem vagyunk sokkal előrébb, mert Romolus származásáról is eltérő értesülések voltak már Plutarkhosz idején, jó kétezer évvel ezelőtt is. Egyesek szerint Aeneas fia volt, mások szerint Latinus volt az apja, a harmadik vélemény szerint maga Mars isten.
A következő történetet maga a mester is meseszerűnek tartja, ám mégis közlésre érdemesnek. E szerint az albaiak gonosz és kegyetlen királya otthonában ülve, a tüzet bámulva igen érdekes tüneményt látott:
Tűzhelyéből egy hímtag emelkedett ki, és napokon át ott maradt. Tarchetius Téthüsz istennő türrhéniai jóshelyétől azt a jóslatot kapta, hogy egy szűz leánynak kell a tűzhelyen látott jelenséggel egyesülnie, s tőle majd hírneves, vitéz, szerencsés és nagy erejű fiú születik.
Ikreket szült a szolgáló
A király nyomban ráparancsolt egyik leányára, hogy háljon a hímtaggal, ám annak semmi kedve nem volt hozzá, egy szolgálót küldött maga helyett. Amikor Tarchetius ezt megtudta, szörnyű haragra gerjedt, de Vesta istennő tanácsára letett eredeti tervéről, és nem gyilkoltatta meg sem a szolgálót, sem saját lányát.
Közben a szolgálólány ikreket szült a hímtagtól. A két gyermeket Tarchetius átadta egy Teratius nevű embernek, hogy pusztítsa el őket. Teratius a közeli folyó partján hagyta a kisdedeket. Egyszer csak odament hozzájuk egy nőstény farkas, és emlőjét tartotta nekik, majd különféle madarak hoztak csőrükben élelmet és megetették őket. Végül a két csecsemőt meglátta egy tehénpásztor. Elcsodálkozott a dolgon, de azért odamerészkedett és felemelte őket. Így menekültek meg. Majd felnőttek, és végeztek Tarchetiusszal.
Plutarchos tudósítása itt véget ér a tűzről pattant hímtagról, mert inkább rátér a “leghihetőbb és legbizonyíthatóbb” történetre Romolus és Remus eredetéről, Róma alapításáról. Művelődéstörténetből a ma is nagyjából ezt a “verziót” tanítják világszerte.
Mars lehetett az apa
E szerint a trójai hős, Aeneas a nagy háború után a túlélőkkel Itáliába hajózott. Fia alapította Alba Longa királyságát, amelynek trónját később két testvér, Numitor és Amulius örökölte. Meg is osztoztak testvérekhez méltón, előbbi a trónt, utóbbi a kincseket és a Trójából hozott aranyat kapta. Csakhogy Amulius vagyona segítségével hamarosan megfosztotta testvérét a királyságtól, majd félni kezdett, hogy Numitor leányának gyermekei születnek és ellene lázadnak.
Ezért Rhea Silviát Vesta papnőjévé tette, hogy életét szűzen kelljen leélnie, ám a háború istenének, Marsnak más tervei voltak. Nászuk után Amulius csak saját lánya könyörgésére kímélte meg unokahúga életét, de ettől kezdve keményen őriztette. Amikor Rhea Silvia ikreknek – két fiúnak – adott életet, a király tényleg megijedt: megparancsolta egyik szolgájának, hogy dobja a folyó vizébe a gyerekeket.
A szolga nem mert lemenni a megáradt Tiberis partjára, hogy tényleg a hajítsa a fiúkat, így messzebb a víztől lerakta a teknőt, amiben addig cipelte őket és hazament. A folyó tovább áradt, szelíden felemelte és sodorta tovább a teknőt, majd egy szelíd lankán letette. Itt talált az ikrekre egy nőstényfarkas, aki tejével táplálta őket, de gondozásukban egy harkály is részt vett, mindkettő Mars szent állata. Plutarkhosz itt egy pletykára is felhívja a figyelmet:
Így aztán könnyen elhitték az anyának, hogy Mars volt az ikrek apja. Bár az is lehetséges, hogy Amulius ejtette teherbe Silviát, csalárd módon elhitetve vele, hogy ő Mars isten, mivel teljes fegyverzetben látogatta meg.
Testvérharc
A lényeg, hogy a kicsiket végül Amulius disznópásztora vette magához titokban, esetleg Numitor is tudott a dologról és a háttérben fedezte neveltetésük költségét. Romolusnak és Remusnak nevezték el őket, a ruma, azaz emlő szóból, mivel a nőstény farkas tőgyét szopták, amikor rájuk találtak.
Izmos, bölcs férfiakká értek. Tartásuk, büszkeségük messziről árulkodott királyi vérükről, hogy uralkodásra és nem szolgaságra születtek. Plutarkhosz kissé bő lére ereszti, mi most gyorsítunk: Numitor egy idő után rátalált unokáira, kiderült származásuk. Felkelést szítottak a gonosz, gyűlölt Amulius ellen, elfogták és megölték, Alba Longa trónját Numitor foglalta el.
Romolus és Remus viszont nem akart a városban maradni, hanem útra keltek, hogy várost alapítsanak azon a helyen, ahol felnevelkedtek. Más választásuk nem is igen volt, annyi szökevény rabszolga és menekült sereglett köréjük, akiket meg akartak védeni. Ám alig kezdték meg az összeköltözködést, vita támadt köztük, hol jelöljék ki a város helyét.
A vita eldöntését madárjóslatra bízták, s külön-külön helyen vártak a madarakra. Mint mondják, Remusnak hat, Romulusnak pedig kétszer annyi keselyű jelent meg. Remus állítólag valóban hat madarat látott, Romulus pedig hazudott, mikor azonban Remus odament hozzá, a tizenkét keselyű valóban megjelent.
[…]
Remus megtudta, hogy becsapták. Megharagudott, s amikor Romulus árkot ásatott a majdani falak köré, hol gúnyolta, hol meg akadályozta a munkát, végül pedig átugrotta az árkot. Erre némelyek szerint maga Romulus, mások szerint azonban egy Celer nevű társa leütötte Remust, s az holtan esett össze.
Romulus eltemette testvérét, és megalapította a saját magáról elnevezett várost ott, ahol ő akarta.
