Történetünk Krisztus előtt 60-bankezdődik, amikor Caesar kibékítette egymással Crassust és Pompeiust, ezzel pedig egy nagyszabású érdekszövetséget hozott létre. A három nagyhatalmú férfi titokban megállapodott, hogy kölcsönösen összehangolják politikai tevékenységüket, jelentős kérdésekben nem tesznek egymás érdekei ellen. Ez volt az első triumvirátus, amit később házasságokkal is megpecsételtek.
Egy darabig működött
59-ben Caesar lett a consul, társa megfélemlítése után gyakorlatilag egymaga irányította az állam ügyeit. Ellenkezés nélkül valósította meg minden elképzelését olyannyira, hogy az éveket a consulok működése szerint számon tartó rómaiak viccesen Caius és Caesar évének nevezte ezt az esztendőt.
Consuli éve lejártával Caesar – Pompeius és Crassus aktív segítségével – öt évre elnyerte Gallia kormányzását, Rómát a triumvirek bábjai irányították. A birodalom három erős embere ügyesen tartotta fenn az egyensúlyi állapotot, szövetségüket egy idő után nyilvánossá is tették.
Nem mert visszamenni Rómába
Ezzel egy csapásra megszűnt a triumvirátus, de Caesar és Pompeius útjai nem váltak szét. Előbbi 11 harcedzett, vezéréhez a végletekig hű légiója élén fürdött a dicsőségben, miután végleg meghódította Gallia gazdag földjét. Odahaza viszont Crassus halála után zavargások törtek ki, amin a senatus csak úgy tudott úrrá lenni, hogy Pompeiust egyedüli consullá választották.
Ehhez Caesar is hozzájárult egy ígéret fejében, miszerint galliai impériumát meghosszabbítják még a Krisztuselőtti 50. év második felére is, majd távollétében pályázhat a 49. év consuli címére.
Az élete múlott rajta. Törvény szerint ugyanis megbízatása lejártával el kellett bocsátania hadseregét, és ha karrierjét nem akarja feladni, “védtelenül” Rómába kellett volna utaznia. Mivel sok ember tyúkszemére rálépett, Caesar tisztában volt vele: ha ezt megteszi, senatusi ellenfelei perek tucatjait akasztják a nyakába, és minden sarkon bérgyilkosok lesnének rá. Consulként viszont immunitást élvezve térhetett volna vissza Rómába, ahol nyilván ismét a maga érdekei szerint rendezte volna át a viszonyokat.
Nem volt más választása
Rengeteg ellensége volt Rómában, és Pompeius is érezte, fölébe kerekedhet. Ezért ismét életbe léptette a törvényt: minden hivatalra pályázó személy köteles személyesen megjelenni Rómában. A városba viszont csak magánemberként, fegyveres kíséret nélkül volt szabad belépni.
Caesar hiába próbált egyezkedni, Rómában már az ellene vezetendő hadsereg felállításáról folyt a szó, amelyet Pompeius vezetett volna. Szorult a hurok, de a hadvezér tett egy utolsó kísérletet, üzenetet küldött a senatusnak, amiben galliai érdemeit hangsúlyozva követelte, távollétében is pályázhasson a consulságért.
Az atyák 49. január 1-jén ismét elvetették a “kérést”, és felszólították Caesart, hogy bocsássa el katonáit, és július 1-jéig adja át tartományait – egyben kinevezték utódait is.
Nem maradt más választás, Caius Iulis Caesar üzenetet küldött telelő seregeinek, majd egyetlen légió élén fegyverrel indult Róma ellen. Kr.e. 49. január 10-én este átlépte a Gallia Cisalpina és Itália határát jelképező Rubicon folyócskát.
Plutarkhosz így írta meg:
Végül, mint mikor magával ragad valakit az indulat, és nem törődik tovább tette következményeivel, hanem rábízza a jövőre, bármi jöjjön is, olyan szavakat mondott, mint sokan mások is kétségbeesett és előre ki nem számítható döntéseik pillanatában: Vessük el a kockát! – ezzel gyorsan átkelt a folyón.
