Kannibál volt-e a Baradla-barlang ősembere?

A műemlékem.hu magazinban jelent meg Rezi Kató Gábor őskoros régész összefoglalója a több, mint két évszázada vizsgált Baradla-barlangban talált friss leletekről.

A szakember szerint

“noha kitűnő kutatók sora foglalkozott a barlang korai történelmével, a ténylegesen egységes kutatás hiánya rányomta a bélyeget a leletek és a dokumentációk sorsára. A Baradla hatalmas mennyiségű leletanyaga az évtizedek alatt egyrészt folyamatosan pusztult (ha nem is mindig rossz szándékból), másrészt a szakemberek által feltárt, kikerülő leletek sorsa sem volt feltétlenül biztosított. Nehéz megbecsülni, hogy a lelőhely eredeti objektum és leletmennyiségének mekkora része maradt ránk a 21. század elejére, de becslésem szerint ez a szám közelebb lehet a tíz százalékhoz, mint a húszhoz.”

Ez persze nem zárja ki azt a tényt, hogy a leletek száma még ma is hétről hétre gyarapszik, így az egykor itt élt emberek életmódjáról és mindennapjairól is mind több információ áll rendelkezésünkre.

Egyre biztosabbá válik, hogy az újkőkor folyamán egy jelentősebb település terült el a barlang előterében – erre a nagy mennyiségű megsemmisített objektum, illetve a bükki kultúrához tartozó csoport házai, kemencéi, tűzhelyei és temetkezései engednek következtetni.

Arra azonban nem áll rendelkezésre nyomós bizonyíték, hogy ősemberek a barlang mélyebb pontjain is éltek volna huzamosabb ideig, bár néhány vitatott hitelességű felfedezés, illetve leírás ezt az elméletet látszik támogatni. Ezek közül kiemelkedik Jakucs László geológus 1962-ben megjelent könyvének egy részlete, mely egy kisméretű, természetes cseppkőüregben talált, két gyerekhez tartozó csonttöredékekről, bronznyomokről és egy cseppkőből faragott tárgyról számol be.

Negyven évvel később, 2002-ben Rezi Kató Gábor a Hangversenyteremben talált hasonló maradványokat, valamint egy díszítetlen újkőkori tál töredékét, két évvel ezelőtt pedig az ELTE BTK Régészeti Intézetének kollégái a Réka-ágban bukkantak újszülöttcsontvázra egy cseppkőmedencében, illetve egy résbe rejtett emberi koponyára és vázcsontokra.

1910-ben Márton Lajos és Kadic Ottokár tett még meglepőbb megfigyeléseket:

„A csontanyagnak legalább ötven százaléka emberi csont. Az emberi csontvázakat a Folyosóban találtuk alig fél méter mélységben. Egy-egy csontvázból csak egyes csontokat találtunk s ezeknek is jó része már el volt málva. A koponyákból egyetlenegy teljes példányt sem találtunk, mindenütt csak fogyatékos töredékek kerültek ki. Az emberi csontok kiemelését a legnagyobb elővigyázattal végeztük s Márton Lajos dr. barátommal arról győ­ződtünk meg, hogy ezek sem zsugorodott, sem kinyújtott, hanem össze-visszahányt helyzetben feküdtek. Érdekes, hogy az emberi csontok a többi emlőscsonttal együtt, szálban levő tűzhelyekben találtattak, melyek a felásott terület egész vonalán sehol sem voltak megbolygatva. Mindezekből az következik, hogy a szóban forgó csontvázak nem voltak eltemetve, hanem más valamely úton kerültek a többi konyhahulladékkal a tűzhelyekbe. Nincs kizárva, hogy itt kannibálizmussal állunk szemben: ez a föltevés azonban még további bizonyí­tékra szorul.”

A kiemelt csontokat egy másik, nagyrabecsült szakember, Hillebrand Jenő végezte, aki eszközök nyomát vélte felfedezni a tűzhely körül talált csontok felületén.

Rezi Kató mindezeket az információkat rendszerezve úgy véli, hogy a belső tér nem szolgált mindennapi élettérként, sőt, sokkal inkább volt rituális tér, melynek több pontján ugyanazok a szertartások zajlottak. A számos alkalommal megújított tüzelőhelyek körül több esetben is szakrális tárgyakká vált kerámiadarabok, illetve emberi csontok bukkantak fel, melyek az esetek jó részében fiatal egyedekhez tartoztak.

Felmerül tehát a kérdés:

Miért voltak csontok a tűzhelynél? Emberáldozat volt, vagy a temetkezési szokások részét képezte-e a hamvasztás? Esetleg kannibalizmusra is képes volt-e az ősember?

A következő években a korábbi leletek, illetve az új felfedezések segítségével jó eséllyel egyre többet tudunk majd meg a kőkori emberek ünnep- és minennapjairól, így talán még ezekre a kérdésekre is választ kaphatunk.

A Műemlékem.hu nyomán, kiemelt fotó: Dr. Korom János