Mindenki a postásokkal szívózik, pedig a nyugdíjasok jól járnak velük

A postára, azaz a véletlenre bízta a dolgot

– hangozott a híres mondat Fekete Ibolya Bolse Vita című filmjének a végén, mikor a fontos levelet bedobták a ládába. A filmet 1996-ban mutatták be. Akkor mindenki nagyon nevetett, senki semmi fontosat nem bízott volna a Magyar Postára. Nos, a cég az elmúlt években mindent megtett, hogy a reputációján javítson, szerintem sikerrel: nekem személy szerint az utóbbi években csak jó tapasztalataim vannak velük. Persze, előfordult nem egyszer, hogy idegtépően sokat kellett sorban állnom, volt olyan is, hogy majdnem verekedésbe torkollott egy-egy ilyen szituáció, de szerencsére már a legtöbb fiókban van sorszám, kezd európaibbá válni a helyzet. De az minden esetre elmondható, hogy a nagy ünnepek csomagdömpingjére nincs a cég felkészülve. Mint ahogy a netes rendelések tömkelegére sem. És nem könnyíti meg a helyzetet, hogy a legtöbben idén is az utolsó pillanatban rohannak feladni az ajándékokat, az utolsó utáni percben rendelnek meg valamit irtó kedvezményesen. Sokan hangot adnak annak, hogy már novemberben vagy december elején elindult a csomag, és ki érti ezt?

Tényleg nagy a baj, de ezt nem a kézbesítőkön kellene leverni.

Sokak szerint az Erzsébet-utalványok kézbesítése volt az utolsó csepp a pohárban. Meglehet, ez is nagyban belejátszik a zűrzavarba, de ha jól belegondolunk, nemcsak a közszolgák járnak jól ezzel, hanem maguk a nyugdíjasok is. Mert nem mindegy, kinek szavazunk bizalmat, kitől veszünk át bármit is. Többek között azért is üdvözölhető, hogy a posta viszi ki ezeket, mert a másik megoldás a visszaélések melegágya lenne.

Az egyik kedves, nagyon idős ismerősömmel, Mari nénivel történt pár hete az alábbi eset. A tömbházat, amelyben lakik, nagyon szépen felújították, csodálatos új szigetelés került a blokkra, az addig borzalmas, alvilági kinézetű kaput csinos, új váltotta fel. Hosszú hetekig zajlottak a munkálatok. Egyik nap, körülbelül a procedúra felénél csöngetnek. Mari néni gyanakvó természet, kikukkant a rács mögül.

Kezitcsókolom, maga XY.-né?

– hallja a kérdést.

Igen

– feleli.

Az idegen egy papírt lobogtat, hogy a közös képviselő megbízásából érkezett. Az aláírás valósnak tűnik, Mari néni már bánja is a kezdeti szúrós tekintetet, szélesre tárja az ajtót. A fickó bent egy másik lapot vesz elő, rajta hatalmas pecsétek. Hogy az önkormányzatnál – akik a felújítás egy részét finanszírozzák – kiszámolták, eddig Mari néni aránytalanul kevés közös költséget fizetett, ami miatt nem tudják megfelelő időben befejezni a munkálatokat. Mari néninek fizetnie kell azonnal hatvanezer forintot.

Nincs most itthon hatvanezrem

– sóhajtozik Mari néni kétségbeesetten, mire az úriember felajánlja, hogy elkíséri egy automatához. Szerencsére Mari néni aznap már nem tud mozogni, így „csak” harmincezerrel húzza le a kedves ismeretlen. Mari néni másnap összefut a közös képviselővel. És kiderül, nem ő az egyetlen, akit egyszerűen átvertek. (El sem tudom képzelni ezeknek a gazembereknek a lelkivilágát, akik idős, beteg embereket lopnak meg. Akik így is alig tudnak egy-egy hónapot átvészelni. Akiknek sokszor nem jut minőségi étel az asztalára. Az ilyen ember örül, hogy még egy szegény tehetetlent kifosztott? És másnap megy tovább aratni?!)
A postást legalább a többnyire ismerik, ilyen mértékű átverésre nincs esély. Mert ha csak várnak egy random ’valakire’, megint védtelenné és becsaphatóvá válnak.

Egyszóval a csomagok késnek, az emberek szoronganak, hogy jaj, üres lesz a hely a fa alatt!. Sokan épp emiatt felhorkantak, hogy mégis, mi a francért kapnak a postások ezért a trágya munkavégzésért jutalmat? Nos, először is ez nem jutalom, másodszor nagyon is megérdemlik a kárpótlást. Harmadszor pedig nézzük meg, mennyire igyekeznek!

Csütörtök délelőtt az utcára lépve mit láttam: három futár és egy postás rohangált gondterhelt arccal, egy merő stresszben. Mert, ha nincs elég ember, nincs elég ember. Hiába adja mindenki a legtöbbet. Gondoljunk bele, nekünk milyen érzés lenne, ha meg kellene szakítanunk a szabadságunkat?! Vagy órákat kellene lehúznunk mindenféle kompenzáció nélkül?

A postásokkal mindenki szívózik, azt kérik számon rajtuk, hogy nem tudnak futárszolgálati szolgáltatást nyújtani. Ár-érzékeny nép a magyar, “má’ miért csengessek 1500-öt, mikor a posta ezerér’ kiviszi“, pörög a fejben, aztán meg kezdődik az asztalcsapkodás. Sokan azt mondják, oldja meg a posta a rohamot. Igen ám, de idénymunkásokat nem lehet hadrendbe állítani, már esett szó a munka bizalmi voltáról, nem adhatnak kapukódokat, lépcsőházkulcsokat akárkinek. Tényleg rossz érzés, ha nem érkezik meg a tervezett ajándék, ha nem látjuk a másik arcán az örömet. Tudom, mert előfordult már velem, hogy az ajándékom csak a két ünnep között landolt. De nem ezek a tragédiák.