Az elmúlt bő egy hónapban a Jobbik – és különösen annak elnöke – folyamatos fideszes támadás alatt állt, amit sokan úgy értelmeztek: a kormánypárt kijelölte kihívóját. Azon túl, hogy a Fidesz által épített rendszer éppen az ellenzék megosztására épül – ez a centrális erőtér logikája –, a különböző közvélemény-kutatások továbbra is azt mutatják, hogy a baloldali-liberális ellenzék összeadott támogatása megelőzi, de minimum beéri a Jobbikét. A Fidesz győzelmének kulcsa továbbra is két feltétel: legyen egy jól mozgósítható, stabil bázis, nagyjából 2-2,2 millió választó, és az ellenzék ne legyen képes közös fellépésre. A Fidesz sikerének történetében folyamatosan, visszatérően jelenik meg a politikai innováció és újratervezés: kezdve a ’90-es évek jobboldali fordulatától a ’98-as kisgazda koalícióig, majd a 2006-os választási vereséget követő populista fordulattól egészen a 2010 óta kiépített – választási rendszerrel és elfoglalt médiával megtámogatott – politikai rendszerrel.
A Fidesz 2012-ben nagyon komolyan meggyengült, az akkori mélypontról végül a rezsicsökkentés húzta ki a pártot, majd a baloldali-liberális pártok félresikerült összefogási tárgyalása biztosította be az újraválasztást és kétharmadot. A 2015-ös évben ugyanakkor két időközi választást is elveszített olyan körzetekben, ahol korábbi eredményei, országos támogatottsága alapján nyernie kellett volna. Az a tény, hogy az egyiket a baloldali, a másikat a jobboldali ellenzék vitte el, azzal a tanulsággal járhatott, hogy a centrális erőtér mindkét oldalról borulhat, ám nehéz készülni arra, melyikről. A menekültválság és az ahhoz tartozó kommunikációs offenzíva volt az az eszköz, amivel a Fidesz mindkét oldalt le tudta bénítani és vissza tudta szorítani – erősen kérdéses azonban, hogy ez a fegyver kitart-e 2018-ig.
Az elmúlt időszak több jelét is adta, hogy a Fidesz ismét egyfajta politikai újrarendezésbe kezdett: a kvótanépszavazás maga, az ahhoz tartozó egyértelműen kirekesztő és agresszív politikai nyelvezet egyáltalán nem szólt az egykori polgári szavazókhoz, nem véletlen, hogy Budapesten és számos megyeszékhelyen is a vártnál, megszokottnál jóval kevesebben vettek részt a népszavazáson. A Fidesz környékén lévő értelmiségi, polgári kritika mára lényegében megszűnt. Az a nyomás, ami Schmitt Pál esetén még megnyilvánult, ma már nincs meg – legyen szó a már említett kvótakampányról, a Népszabadság bezárásáról vagy Mészáros Lőrinc növekvő médiabirodalmáról.
Ami az ellenzéket illeti, valójában korántsem lett kétpólusú a magyar belpolitika, csupán arról van szó, hogy a bal- és jobboldali ellenzéket másképp támadja a kormány. A Jobbikkal való hangos csörte mellett a baloldalt nem direkt, hanem szavazóin keresztül közvetlenül gyengíti. A minimálbér-emelés és a nyugdíjasoknak járó plusz 10 ezer forintos utalvány a baloldal még leginkább megmaradó bázisát célozza. A nyugdíjasok és alacsony jövedelműek nélkül a baloldali-liberális ellenzék végképp beszorul az eleve nem túl széles középosztályba, ahonnan választást nyerni nem lehet.
Vona Gábor támadása viszont elsősorban nem is a Jobbik szavazóinak szól, hanem a Fidesz saját táborának. Vona és a Jobbik hiteltelenítésének célja, hogy ne legyen átjárás a Fidesz felől a Jobbik felé – a másodlagos preferenciák lezáruljanak. A Jobbikot hazaárulózni vagy Vona Gábort homoszexualitással vádolni alapvetően éppen abban a konzervatív-autoriter körben működhet, akik a kvótanépszavazás célcsoportjai és nemmel szavazói is voltak.
Ha ez a két taktika sikeres lesz, úgy nem egyszerűen szavazókat vesz el a Fidesz a Jobbiktól és a baloldaltól is, de közben döntően épp olyan választókat tud megnyerni, akik potenciálisan átszavaznának a másik ellenzéki formációra, akkor, ha abban látják a kormánypárt esélyes kihívóját. A néppárti Jobbik-szavazó és az értelmiségi-középosztálybeli baloldali-liberális választó ugyanakkor sokkal kevésbé hajlandó ilyen jellegű átszavazásra, csak belőlük nem fog egységes szavazói tömb kialakulni. Hasonlóképp: az a kiábránduló, egykori polgári Fidesz-szavazó, akinek sok a kvótakampány, nem tetszik a média központi irányítása, a folyamatos karaktergyilkosság, ami bárkivel szemben bevethető, vélhetően nem fog magának pártot találni sem a Jobbikban, sem a baloldali pártokban – legalább is ennek most nem látni jelét.
A választásokig tartó szűk másfél év azonban még sok idő: az Erzsébet-utalványos káosz például egészen biztosan csökkenti az intézkedések hatékonyságát, ráadásul a nyugdíjasok hagyományosan jobban kitartanak a baloldal, különösen az MSZP mellett. Ez a mostani akció fontos figyelmeztetés arra, hogy a Fidesz kész a baloldali törzsbázist is megszerezni – ha a baloldali-liberális pártok nem foglalkoznak velük, nem politizálnak feléjük, akkor könnyen elveszíthetik őket. A másik nagy rizikót pedig a polgári-konzervatív szavazók jelentik: annak ellenére, hogy a „kiábrándult Fidesz-szavazó” az egyik állandó toposza a tábor bővítésére vágyó ellenzéki pártoknak, mozgalmaknak, talán soha korábban nem volt ennyire egyértelmű, hogy ez a szavazói csoport mennyire magára van hagyva. Egy ilyen párt elindulásának ugyanakkor igen komoly gátja, hogy a dominánsan baloldali-ellenzéki térfélen aligha találnának szövetségesre és a Jobbik meglévő radikalizmusa is inkább taszító számukra. Ezzel együtt is, a legnagyobb légüres tér itt van, ami a Fidesz jelenlegi politikai irányvonalával és az egyelőre kizárólag baloldali-balliberális jellegű mozgalmak, pártok megjelenésével csak nőni fog.
