Itt a magyarázat, miért épp a kajak-kenuban van ennyi doppingügy

A kajak-kenu sportunk legújabb doppingügye – bő egy éven belül, volt öt ott, ahol egy is sko: Csipes Tamara, Dombvári Bence, Dudás Miklós, Kucsera Gábor és most megint Dombvári – azért felvet egy-két kérdést. Leginkább azt, miért éri meg egy olyan sportágban doppingolni, amely tudvalevőleg nem profi sport, nincsenek pénzdíjas versenyek, világ szinten nem mozgat meg tömegeket, így még a szponzorok sem hemzsegnek benne?

A Magyarországon preferált, de nehezen, vagy egyáltalán nem közvetíthető, ergo a nemzetközi szinten inkább marginálisnak számító egyéni sportokban – öttusa, vívás, kajak-kenu, birkózás, stb. – furcsa mód mégis hatalmas pénzt lehet keresni.

Ezért aztán  ma már egyes olimpiai sportágunkban egyes sportolók üzleti vállalkozásként tekintenek a pályafutásukra. Okkal. Ugyanis kiszámítható a befektetési összeg és a megtérülés.

Ha üzleti szemmel nézzük, a szükséges befektetés – a magyar állam sporttámogatásának, az olimpiai jutalomnak, a sportolói finanszírozási rendszernek, a négy éven át tartó alapítványi csúcstámogatásoknak, a bezsebelhető szponzorpénzeknek, a 35 év után járó életjáradéknak hála – itt is meglehetősen magas bevétellel, ha úgy tetszik profittal kecsegtet.

El sem kell menni a Hosszú Katinka-szerű valós üzleti modellekig ahhoz, hogy kiderüljön, ha a sportoló az olimpia előtti két évben havi 2-300 ezer forintos “táplálékkiegészítő” befektetéssel számol, az már egy olimpiai arannyal – de egy éremmel is – búsásan megtérül.

Jelen esetben már 2016 végére. A 2016-20 közti időszak az extra profit. És akkor még a 35 év után élethosszig járó olimpiai bajnoki járadékról – csak mai értéken további 40 évvel, azaz 480 hónappal számolva nagyjából 120 millió forint – ne is beszéljünk.

Ezért van az, hogy egyes sportolók úgy gondolják, megéri kockáztatni. Doppingolni. Vagy doppingvétséget elkövetni.

Mindez persze az edzőkre is igaz. Bár ők nem kokszolnak – persze akár képben is lehetnek a tanítvány teljesítményjavulásának valós okairól -, de épp úgy részesülnek a jutalmakból, mint a sportoló.

A járadékból is. Ha csak a legújabb kajak-ügyre fókuszálunk, két edző, két négyese közt ezért is lehet beszélni élet-halálra menő harcról. Szó szerint.

Az üzletben pedig mint tudjuk, nincs barátság.

Az éppen zajló Dombvári Bence-ügy és  rendőrségi feljelentése alapján látható, kajak-kenuban sincs.

A Rióban várhatóan legeredményesebb magyar olimpiai sportágunkban – az úszás a másik – az elmúlt másfél év alapján olybá tűnik, ötféle sportoló létezik.

• Van, aki tisztán versenyez. Vagy győz, vagy nem.
  Fontos kijelenteni, ők vannak jelentős többségben!
• Van, aki felméri a képességeit, a lehetőségeit és beruház, doppingol – megússza.
• Van, aki felméri és beruház – lebukik.
• Van, aki felméri és beruház, de nem ér el a kijutáshoz megfelelő eredményt, ezért lebuktatja azt, aki meglehet, szintén szedett valamit, vagy éppen tiszta volt.
• Van, aki tisztán versenyez, de nem ér el a kijutáshoz megfelelő eredményt, ezért lebuktatja a rangsorban előtte állót, azt, aki meglehet, szintén szedett valamit, vagy éppen tiszta volt.

És akkor még a személyes, rokoni, barát, barátnői, hozzátartozói, a ki kinek a kije lehetséges érdekekről is ejthetnénk néhány szót…

Hogy mindez miért épp a síkvízi kajak-kenu háza táján okoz cunamit?

Mert egy nemzetközi mércével nézve rendkívül amatőr sportról beszélünk.

Értsd, nincsenek minden hétvégén pénzdíjas versenyek, de még havonta sem.

Van helyette négy évente egy olimpia, ahol viszont 12 számban lehet érmet nyerni. És mivel relatív kicsi azoknak a nemzeteknek a száma, akik komoly szakmai és infrastrukturális háttérrel, nemzetközi szintű versenyzőkkel rendelkeznek, a kajak-kenuban még mindig a vezető nemzetek közé tartozunk. Relatív könnyű itt a siker.

Nagy a győzelmi, ergo a profit esély, miközben kicsi a befektetési kockázat. Ez általában megnöveli a kockázatvállalási kedvet, ami pedig olykor áldozatokkal jár.