Kelet-Közép-Európa gyakorlatilag teljes egészében a Szovjetunió befolyási övezetébe került 1945-ben. A Vörös Hadsereg és a szovjet állambiztonsági szervek jelenléte helyzeti előnyt biztosított a térség országaiban már korábban is jelen lévő, de általában erőtlen kommunista mozgalmaknak. Megkezdődött az államszocialista átalakulás, mely országonként eltérő időtartamban zajlott le, de 1948/1949-re már mindenütt kiépült az egypártrendszer. A politikai és társadalmi ellenfelekkel való leszámolás, majd a párton belüli tisztogatások eredményeként az 1948–1953 közötti időszakra leginkább a „sztálini terror” kifejezés illik.
Ennek kulcsfigurája Magyarországon Rákosi Mátyás, a Magyar Kommunista Párt főtitkára, és a „trojka” – avagy a „négyesfogat” többi tagja –, Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József voltak. A terror legfontosabb eszköze a politikai rendészet, Magyarországon az Államvédelmi Hivatal volt, melynek vezetője, Péter Gábor futószalagon derítette fel az „államellenes összeesküvéseket”, míg évekkel később ő maga és kollégái is a megtorló apparátus áldozatává váltak. A Rákosi-korszak halálos áldozatainak száma nem ismert, az ítélettel vagy ítélet nélkül internáltak és kényszermunkára hurcoltak száma 40-50 ezer főre tehető, politikai perekben legkevesebb 200 embert ítéltek halálra és végeztek ki.
Itt a pontos adat meghatározása azonban nehézkes, ugyanis folyamatosan zajlottak háborús bűnperek a Rákosi-korszakban is, amelyeket nem lehet összemosni a koncepciós eljárásokkal. Előfordult azonban, hogy koncepciós eljárásokba is bevontak vélt vagy valós háborús bűncselekményeket, hogy így igazolják a vádlottak „fasiszta” kötődését.
A Szovjetunióba utazott
Sztálin 1953-ban elhunyt, Hruscsov pedig nagyszabású beszédben bélyegezte meg a sztálini időszakban elkövetett törvénytelenségeket (több esetben maga Hruscsov is felelős volt). Ez láncreakciót idézett elő, az enyhülési politika a keleti blokk országainak többségét is elérte (az egyedüli kivétel Románia volt, ahol sajátosan csapódott le az a hruscsovi „olvadás”). Rákosi 1953-ban kénytelen volt Nagy Imrét kinevezni miniszterelnökké (a pozíciót korábban maga Rákosi töltötte be). Nagy Imre, bár a pártállam kiépülésének első éveiben még kiszolgálta a rendszert, később több kérdésben is kritikát fogalmazott meg a pártvezetéssel szemben, amiért önkritikára kötelezték és félreállították, ugyanakkor – több harcostársával ellentétben – börtönbe nem került.
Hatalomra jutását követően hazaengedte a kényszerrel kitelepítetteket, felszámolta a kényszermunkatáborokat, és elkezdődött az a folyamat, mely a Rajk-per és mellékperei során halálra ítélt és kivégzett politikai elítéltek részleges rehabilitációját eredményezte. Nagy Imre miniszterelnöksége alatt relatív szólásszabadság is megvalósult: 1955-ben megalapították a Petőfi Kör értelmiségi vitafórumot. A Kör eseményeire hatalmas tömegek gyűltek össze, s több esetben nyíltan bírálták a Rákosi-rendszer belpolitikáját. A Petőfi Körnek fontos szerepe volt az 1956. október 23-i tüntetések és így a forradalom megalapozásában. Rákosinak ugyanakkor volt ereje még egy rövid restaurációra. Moszkvába utazott, hivatalosan „gyógykezelésre”, itt azonban sikeresen besározta Nagy Imrét. Moszkvában megállapították, hogy Nagy Imre „jobboldali elhajló”, ezt követően eltávolították a miniszterelnöki székből. Helyét Hegedüs András vette át.
Rákosit 1956. július 18-án eltávolították a főtitkári tisztségből, formailag önként mondott le: „Kérelmemnek egyik indítéka, hogy 65 éves vagyok, és betegségem már két éve kínoz, mind súlyosabbá válik, és akadályozza a KB első titkárának tisztségén végzett munkámat. Ezenkívül a személyi kultusz és a szocialista törvényesség terén elkövetett hibáim megnehezítik a pártvezetőség számára, hogy a Párt figyelmét teljes egészében az előttünk álló feladatokra összpontosítsa.”
A Szovjetunióba utazott, ahonnan már soha többé nem térhetett haza. Helyét a párt és az ország élén legközelebbi munkatársa, Gerő Ernő vette át.
Rajk és a lengyel események
A forradalom kitöréséhez közvetlenül bel- és külpolitikai események is hozzájárultak. Egyik ilyen esemény volt Rajk László és kivégzett társainak újratemetése 1956. október 6-án. A Kerepesi úti temetőben 200 ezer ember jelent meg, így a temetés politikai demonstrációvá változott. Egy korabeli anekdota szerint Rajk egyik ismerőse fejcsóválva jegyezte meg:
Szegény Laci, ha ezt látná, de közénk lövetne!
Utalva arra a visszásságra, hogy az újratemetett Rajk László ereje teljében lévő belügyminiszterként még bizony egyáltalán nem zárkózott el az erőszak alkalmazásától, ha a fennálló államrend védelméről volt szó. A legjelentősebb nemzetközi előzmény a lengyelországi Poznańban június 28-án kirobbant tömegtüntetés volt, melynek során egy poznańi gyár munkásai vonultak az utcára, jobb munkafeltételeket követelve, a rendfenntartók beavatkozása miatt azonban a tüntetések nagyon hamar rendszerellenes felkeléssé változtak. A halálos áldozatok pontos száma a mai napig vita tárgya, legkevesebb 57 felkelő és 8 katona vesztette életét. Bár a felkelést elfojtották és felmerült egy szovjet katonai intervenció lehetősége, a válságot sikerült politikai szinten rendezni.
Az addigi pártvezetés lemondott, helyére pedig a reformistának tartott Władysław Gomułka érkezett, akinek sikerült a szovjet intervenciót elodáznia, sőt elérte, hogy a Moszkvát Lengyelországban képviselő Konsztantyin Rokosszovszkij marsallt (a lengyel honvédelmi minisztert) is hazahívják, a szovjet „tanácsadók” zömével együtt.
Valójában Debrecenben kezdődött
A lengyel események azt a látszatot keltették, hogy elérhető egy vértelen politikai fordulat Magyarországon is, Gomułka személyét a közvélemény számára Nagy Imre testesítette meg. Azt a magyar forradalmárok sem tudhatták előre, hogy Gomułka nem váltja be majd a hozzá fűzött reményeket, és 14 év múlva egy nagyon hasonló munkásfelkelés fogja megbuktatni, mint a poznańi.
1956. október 22-én a magyarországi egyetemek küldöttei a budapesti Műegyetemen elhatározták, hogy másnapra szimpátiatüntetést hirdetnek Budapesten, ehhez szimbolikusan a lengyel–magyar szabadságharcos, Bem József szobrát választották helyszínként. Ezen a gyűlésen elfogadták a 16 pontot is, melyek közül már a legelső ledöntött egy nagyon fontos tabut, melyet korábban senki nem mert feszegetni: „Az összes szovjet csapatoknak azonnali kivonását követeljük Magyarországról”. Ez a szlogen változott át később a „ruszkik haza!” szállóigévé. Kevésbé közismert azonban, hogy október 23-án az első események valójában Debrecenben történtek.
Reggel a Debreceni Egyetem diákjai tüntettek, majd a belvárosi pártszékházhoz vonultak, ahol tárgyaltak a helyi pártvezetéssel, időközben Görbe János színművész az épület erkélyéről elszavalta Petőfi Sándor A nép nevében című költeményét. A helyi állambiztonság beavatkozását követően azonban az addig békés megmozdulás véressé vált: este hat óra tájban a tömegbe lőttek, a debreceni sortűznek két halálos áldozata és több mint egy tucat sebesültje volt. Ugyanaznap este 9 óra körül eldördültek az első lövések Pesten is a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai székházánál. Innen már nem volt visszaút: kitört a forradalom.
A cikk szerzője Kovács Szabolcs történész.
