Nagypályások voltak az ötvenes évek első felében a budapesti szovjet nagykövetek, és lényegesen nagyobb figyelmet szentelt a szovjet vezetés a magyar ügyeknek, mint akkoriban sejteni lehetett. Jevgenyij Dimitrovics Kiszeljov az ifjú zenei tehetségek középiskolájában érettségizett, a Molotov–Ribbentrop-paktum idején fontos küldetést teljesített a hitleri Königsbergben, ahová még a szovjet lágerekből is a legjobb zenészeket hívta vendégszerepelni. New Yorkban a legjelentősebb amerikai baloldali művészeket léptette fel a konzulátuson, a háború után Ausztriában volt követ, majd a balkáni ügyek osztályát vezette. 1949-ben Budapestre érkezett nagykövetként, ahonnét 1954-ben rendelték új állomáshelyre, és az a Jurij Vlagyimirovics Andropov követte Budapesten, aki aztán a KGB, majd a szovjet kommunista párt vezetője lett. Kiszeljovot tőlünk abba az Egyiptomba küldték, amely 1956-ban, a magyar felkeléssel egy időben szintén nagy jelentőségű események színtere lett: az USA – a szovjet vezetéssel egyetértésben – végleg kiűzte onnét az angolokat és a franciákat, hogy aztán a Szuezi-csatorna környékén és a Közel-Keleten egymás ellen huzakodjanak mindmáig.
A birodalom helytartója rendszeresen raportra hívja a helyi vezetőket, utasít és jelent. Kiszeljov 1953-ban, a Sztálin halálát követő enyhülés első szakaszában figyelmeztette a szovjet vezetést, hogy Nagy Imre ellenforradalmárként fogja végezni, és ezt ővele is közölte.
