A trágár kifejezések megjelenése egyáltalán nem új keletű a magyar nyelvben.
A kortárs verseket, színdarabokat és filmeket sokszor éri azért kritika, mert elhangzik bennük egy kedvesen kacskaringós, vagy faék egyszerűségű káromkodás, pedig már irodalomtörténetünk olyan oszlopos tagjai, mint Janus Pannonius, Csokonai Vitéz Mihály, vagy épp Petőfi Sándor is éltek néha a jóízű anyázás és a közönséges kifejezések gyakori használatának lehetőségével. Nézzünk is erre három tökéletes példát.
Az első, név szerint ismert magyar költő, a Mátyás korában Európa-szerte ismert Janus Pannonius például így írt Luciáról:
Cum sese nobis futuendam Lucia praebet,
Dum fero sublatos, ad mea colla pedes,
Terribilem foedo misit de podice bombum,
Qualiter aestiva fulmina nube crepant.
Territus avertor, digitis simul obstruo nasum,
Vena retenta cadit, cogit abire pudor.
Lucia, nulla tuo, contingent gaudia, cunno,
Tam male moratus, si tibi culus erit.
Csorba Győző fordításában ekképp hangzik:
Még csak alig fekszik le, alig tárul föl előttem
Lúcia, s lába alig nyugszik a vállamon el,
máris ijesztő hang durran ki pogány fenekéből,
mint amilyent ledörög nyáron a felleges ég.
Rémülten hátat fordítok, béfogom orrom,
rég lekonyult, ami állt, s iszkolok onnan odébb.
Lúcia, értsd meg hát, örömöt nem hozhat a puncid,
hogyha ilyen roppant rossz modorú a farod.
Berczeli A. Károly viszont nem finomkodott, hanem hűen próbálta visszaadni az eredeti nyelvezetet:
Lúcia, midőn tekerésre kinálja parázna picsáját s lábai kétoldalt lógnak a vállaimon:
segge lyukán íme rettenetes ropogás szabadul ki,
s mint a szilaj villám, tépi a fellegeket.
Én meg az orrom jól befogom s meglépek azonnal, büszke faszom lekonyul, szégyenem onnan elűz. Lúcia semmi gyönyört nem nyújt minekünk a pinuskád míg nem hagyja alább segged e csúnya szokást.
Csokonai egy fokkal kevésbé szexista vizekre evezett A borital mellett című versében, de azért őt sem kell félteni:
Nyelvelnek, barátom, hogy sok borral élek, Kurvanyjok, hiszen én velek nem cserélek.
Nekem tereh gyanánt nincsen a lételem,
Van borom, pecsenyém, egy-két tál ételem.
Senki nem ruházza rám a sobrák nevet, Faszariságomért huncfut aki nevet.
Alább írt sem jár a nyakamra ám senki;
Ki tart adósának, ki húz a gyepre ki?
Azért, hogy nem kapok a gyülevész kincsen,
Mégis, jó barátom, semmi bajom sincsen.
Azért, hogy a bankót nem gyűjtöm rakásra,
Hiszem a jó Istent, mégsem szorít másra.
A régi magyarság is eleget itt s ett,
Mégis, aki munkált, az koldússá nem lett.
Hanem hogy a német a Dunán áltúszott,
A sok bolond módi országunkba csúszott.
Maskarává tette a szép magyar dámát,
Azólta nem tudjuk a pankrótok számát.
Ha a szegény Zrínyi már ma feltámadna,
Magyar emberekre csak itt s ott akadna.
A gárdának fénye itt s ott sugározott,
De hogy a némettel együtt bogározott:
Az ugorkafán is narancsot keresett,
Megbotlott a lába s a porba leesett.
A Fáy-, Patay-ház is gazdagabb volt,
Míg a magyar szokás belőle ki nem holt.
Az öregek minden névnapon báloztak,
Ettek, ittak, mégis nem bankrotiroztak.
Vagy talán csak szégyen annyi borral élni,
Szégyenebb, barátim, magunktól kímélni.
Árpád nem szégyelte locsolni a torkát,
Mert maga meghívta innya Hubát, Horkát,
Szerencsen mindnyájan együtt ivogattak,
Az áldomás közbe nagyot kurjantottak.
Ugyanott Etele Gyulával végtére
Egy nemesest is járt a Lehel kürtjére.
Hát én külömb ember lészek úgy azoknál
A rettenthetetlen vitéz magyaroknál,
Ha magamtól egy-két pohár bort is szánok,
Mint némely pénz után járó publikánok, – Nem – baszom az anyja hugyos németjének,
Huncfut, aki hódol ocsmány manérjének.
Szilágyi napestig szűntelen borozott,
Egyszer, midőn Buda alatt táborozott:
Az ellenkezőket mégis széjjel verte,
Mátyásnak a magyar koronát megnyerte.
Igyatok, barátim! igyatok, hiszen mit…
Magyar ember kínál, ne féljetek semmit.
Buzog még énbennem elhúnyt ősim vérek,
Buzog is, még mástól kenyeret nem kérek.
Azt pedig nem hiszem, hogy valaha légyen,
Mert az igaz magyart nem érheti szégyen. Igyatok, kurvanyja, fiúk! a világnak, Kurvanyjok azoknak, akik minket rágnak
Tudok én már annyit oláhúl, mint tótúl,
Hogy nem ijedek meg hatlovas hintótúl.
Igyatok, barátim! eb, aki nem iszik!
Egyikőnk sem iszik, ha a sírba viszik!
A legismertebb példa azonban az irodalomtörténetben egyértelműen felülreprezentált Petőfi Sándor nevéhez fűződik, aki Mit nem beszél az a német… címet viselő művében a németeket küldte el oda, ahonnan jöttek:
Mit nem beszél az a német,
Az istennyila ütné meg!
Azt követeli a svábság:
Fizessük az adósságát.
Ha csináltad, fizesd is ki,
Ha a nyelved öltöd is ki,
Ha meggebedsz is beléje,
Ebugatta himpellére!…
Ha pediglen nem fizetünk,
Aszondja, hogy jaj minekünk,
Háborút küld a magyarra,
Országunkat elfoglalja.
Foglalod a kurvanyádat, De nem ám a mi hazánkat!…
Hadat nekünk ők izennek,
Kik egy nyúlra heten mennek.
Lassan, német, húzd meg magad,
Könnyen emberedre akadsz;
Ha el nem férsz a bőrödbe’,
Majd kihúzunk mi belőle!
Itt voltatok csókolózni,
Mostan jöttök hadakozni?
Jól van hát, jól van, jőjetek,
Majd elválik, ki bánja meg.
Azt a jó tanácsot adom,
Jőjetek nagy falábakon,
Hogy hosszúkat léphessetek,
Mert megkergetünk bennetek.
Fegyverre nem is méltatunk,
Mint a kutyát, kibotozunk,
Úgy kiverünk, jobban se’ kell,
Még a pipánk sem alszik el!
Eszenyi Enikő előadásában talán még jobb:
Ez persze korántsem jelenti azt, hogy ezentúl mindenképpen használnunk kell a fenti kifejezéseket, de egy színházi előadás, vagy felolvasóest közepén tényleg felelsleges a rosszalló tekintettel kísért fejcsóválás.
