Orbán Viktor a maratoni hosszúságú brüsszeli csúcs után tartott sajtótájékoztatóján győzelmi jelentést adott le: a visegrádiak közös sikeréről beszélt, és azt mondta, győzött a magyar álláspont. A brüsszeli csúcs eredményeit értékelő ellenzéki politikusok többsége ezzel szemben bukásról, árulásról nyilatkozott.
Kezdjük a jó hírrel: van megállapodás a brit reformigényekről. Létrejöttének feltételei, körülményei világosan mutatják, milyen nehéz időket él át az európai egységfolyamat. A megállapodás igazi értéke majd a június 23-ai brit népszavazás után derül ki. Ha a népszavazáson elbukik a brit EU-tagság, akkor – stílszerűen Shakespeare-rel szólva – azt mondhatjuk: Much Ado about Nothing, vagyis Sok hűhó semmiért. Egyelőre azonban a megállapodás életben tartja a reményt, hogy a referendumon győzhetnek a bennmaradáspárti erők, és az EU is képes volt egyezségre jutni egy konfliktusos, sok érdeket sértő, összetett kérdésben.
Ezt a szerény sikert nem adták ingyen, árát elsősorban a 2004 után belépő tagállamok, köztük a Visegrádi Négyek fizették meg. A brit reformigények fontos tétele volt az uniós munkavállalók szociális juttatásainak és az otthon maradt gyermekek utáni családi pótlék kurtítása. Ez kiemelten érinti Lengyelországot, Litvániát, Romániát és Magyarországot, hiszen innen indult útnak a legtöbb új uniós munkavállaló az Egyesült Királyságba.
A jelenlegi szabályozással szemben minden korlátozás hátrányos. Tehát félrevezető az az állítás, hogy megvédtük a munkavállalókat a brit törekvésekkel szemben, ugyanis erre nem voltunk képesek.
Miniszterelnökünk szerint komoly siker, hogy megvédtük a munkavállalás szabadságát, de ez is erősen manipulatív állítás, mert ezt a szabadságot senki nem vonta kétségbe. David Cameron novemberben beterjesztett javaslatai sem akarták korlátozni a munkavállalás szabadságát, csakis a munkavállaláshoz tartozó szociális juttatásokat. Nem volt nehéz megvédeni azt, amit nem támadott senki.
Azt is el kell ismerni, hogy a mostani megállapodás nemcsak a jelenlegi helyzethez mérten jelent korlátozást, hanem a visegrádiak közös kompromisszumos álláspontjához képest is. Utóbbi szerint a korlátozásokat lehetővé tevő vészfékmechanizmus legfeljebb négyéves időtartamra vonatkozott volna, ehhez képest a megállapodás hét évig teszi ezt lehetővé. A V4-ek eredetileg úgy gondolták, hogy a korlátozások csakis az új munkavállalókra vonatkozhatnak, de az otthon maradók családi pótlékának indexálása 2020-tól a már mostani munkavállalókat is érinti. Végül ragaszkodni akartak ahhoz, hogy a korlátozások csak a brit munkaerőpiacra vonatkozzanak, és a családi pótlék esetében ezeket bármely tagállam alkalmazhatja, és Németország, Dánia máris jelezte, hogy élni kíván az új lehetőséggel.
Ez egyébként világosan jelzi e nyomásgyakorló csoport súlyát és erejét az EU-n belül. Az alku az ő kárukra köttetett.
Mit tehettek volna, és mit kellett volna tenniük a visegrádiaknak ebben a helyzetben?
Vétózhattak volna – erre amúgy egyetlen tagállam is képes -, de szerintem helyesen, nem tették. Hiszen, ha torpedózzák a megállapodást, azzal tovább mélyítik az EU belső válságát, rontják saját különben sem túl kedvező megítélésüket (a bajkeverők), és rontják a bennmaradás esélyeit is a brit referendumon, ami egyébként sem áll érdekükben. Ráadásul, ha Nagy-Britannia kilép az EU-ból, akkor ezeknek az országoknak nem marad eszközük munkavállalóik érdekvédelmére. Valószínűleg ezt mérlegelték a visegrádi vezetők, amikor úgy döntöttek, hogy áldásukat adják a nem kedvükre való megállapodáshoz. Európai döntést hoztak, a saját partikuláris érdekeiket alárendelték az európai egységfolyamat közös érdekeinek.
El kellett volna ismerni, hogy a nem tudtunk érvényt szerezni sajátos érdekeinknek, ugyanis nem vagyunk hozzá elég erősek, és az európai közös érdeket fontosabbnak tekintjük az itt beáldozott érdekeknél. Visszás a kényszeres sikerpropaganda. A kormány győzelemről beszél, miközben minden értelmes ember számára világos, hogy szó sincs ilyenről.
Sajnos az ellenzéki nyilatkozatok sem nélkülözik a kommunikációs túlzásokat, hiszen az ügy kapcsán Orbán Viktor bukásáról beszélnek.
Ha megvétózza a döntést, nemcsak az európai egységfolyamatnak, hanem önmagának és persze Magyarországnak is komoly kárt okoz. Helytelen a miniszterelnököt olyasmiért hibáztatni, amiben nem vétkes, ugyanakkor szó nélkül hagyni azt, amiben nagyon is hibáztatható. Ez pedig ebben az ügyben a manipulatív sikerpropaganda.
Az ellenzéki megszólalók lényegesen több alappal bírálják a miniszterelnököt a migrációs válsággal foglalkozó zárónyilatkozat miatt. A dokumentum összefoglalja a közös uniós menekültpolitika eddig elfogadott célkitűzéseit. Erről Orbán Viktor azt állította, hogy végre győzött a magyar álláspont, és immár mindenki azt mondja, amit Magyarország idáig is képviselt. Pedig inkább fordítva igaz: a zárónyilatkozat elfogadásával most a miniszterelnök mondja ugyanazt, amit a főáramú tagállamok képviselnek menekültügyben. A zárónyilatkozat középpontba állítja az EU-török akcióterv végrehajtását, megrója az egyoldalú, koordinálatlan intézkedések bevezetését, és szorgalmazza a menedékkérők áthelyezésére vonatozó döntés végrehajtását.
Kovács Zoltán szóvivő azzal vádolja az ellenzéki politikusokat, hogy nem ismerik a zárónyilatkozatot, vagy tudatosan elferdítik annak tartalmát. Valójában a gyanú vele kapcsolatban sokkal inkább fennáll, hiszen ő tévesen azt állítja, hogy a nyilatkozat csupán a negyvenezer menedékkérő önkéntesen vállalt áthelyezésére vonatkozik. Holott az intézkedés a később többségi döntéssel meghozott tanácsi rendeletet is érinti, mely 120 ezer további menedékkérő áthelyezéséről intézkedik. Tehát míg a magyar kormány itthon a korábbi döntés ellen izgat, addig Brüsszelben annak gyors végrehajtását követeli. Ez megmagyarázhatatlan ellentmondás, érthető, hogy a Jobbik egyenesen árulásnak nevezi.
Mivel a menedékkérők áthelyezésére vonatkozó tanácsi rendelet érvényben van (bár Magyarország és Szlovákia megtámadta azt, de az Európai Bíróság még nem hozott döntést az ügyben), ennek kihagyását Orbán Viktor, ha megfeszül se tudta volna elérni. Itt is az lehetett a dilemma, hogy vagy az egész dokumentumot megvétózza, vagy lenyeli a békát, és a számára kellemetlen tartalom ellenére is megszavazza. Helyesen mérte fel, hogy a vétó óriási botrányt okozott volna, védhetetlen helyzetbe sodorja őt, és további elszigetelődéshez vezet, ezért nem vállalta az értelmetlen konfliktust. Inkább úgy gondolta, kommunikációval megoldja ezt is, mint sok minden mást.
Úgy kalkulálhatott, ha azt állítja, hogy nagy magyar siker született, és Európa átvette azt, amiről ő már egy éve beszél, azzal elfedheti a nyilatkozat számára kedvezőtlen elemeit. Ez azonban téves számítás volt. Lassan egy éve másról sem szól a magyar kormányzati propaganda, mint a menekültválságról, fél éve pedig a “kötelező betelepítési kvótáról”. A cinikus kétkulacsosságot – itthon támadom a kvótát, Brüsszelben pedig támogatom – egyre kevesebben fogadják el. Nem elvi álláspontról van szó, hanem elvtelen opportunizmusról: mindenütt azt képviseljük, ami a legkifizetődőbb.
(Szent-Iványi István az SZDSZ alapítója, 2004 és 2009 között a párt európai parlamenti képviselője. 2010 és 2015 között Magyarország ljubljanai nagykövete volt. Jelenleg a Magyar Liberális Párt külpolitikával foglalkozó szakpolitikusa)
