Október 6. a magyar történelem egyik legsötétebb, de tragédiájában is egyik legfelemelőbb napja. Mikor a semmiből létrehozott honvédség bátran és eredményesen küzdött a Habsburg Birodalom ellen, a világ lélegzetvisszafojtva figyelt: talán sikerül nekik! Talán sikerült is volna, ha nem érkezik egy másik roppant birodalom, Oroszország 200 ezer fős hada a magyar szabadság ellen.
A harc esélytelenné vált, tábornokaink pedig sorban tették le a fegyvert, aki tehette a cári csapatok előtt, mint Görgei is 1849. augusztus 13-án – ezzel is, utoljára is “megalázva” az osztrák császárt. A bosszú szokatlanul kegyetlen volt: Haynau szabad kezet kapott a rendteremtésre, és nem fogta vissza magát.
A halál elébe mentek
Még az orosz cár is a könyörületre, mint legfőbb uralkodói erényre figyelmeztette Ferenc Józsefet, hiába. Mindenki tudta, mi vár a fogságba esett magyar tisztekre, az oroszok vonakodtak is őket átadni az osztrákoknak. Sőt!
Többüknek szinte a szájába rágták, hogy nem őrzik, azt tesz amit akar. Leiningen-Westerburg Károly honvéd tábornokot még haza is küldték elbúcsúzni: ő kijelölte sírja helyét, majd visszatért a hadifogságba.
“Rajta, vadászok!”
Batthyány Lajost a legmegalázóbb, rablógyilkosoknak osztogatott kötél általi halálra ítélték, a hadbíróság ráadásul a bécsi udvar nyomására döntött egyáltalán a halál mellett. Így azonban a magyar miniszterelnök nem vállalhatta. Felesége egy kis tőrt csempészett börtönébe, amit az őrök szeme elől rejtve, a takaró alatt magába döfött.
A gyenge kis penge viszont eltört a bordáján, ezután nyaki ütőereit vágta el, de észrevették. Nem hagyta sebeit ellátni, ezért megkötözték, hogy sebeit elláthassák. Mégis győzött: az akasztás így lehetetlenné vált.
Ott történt az egykori Újépület udvarán, a mai Báthory és Hold utca kereszteződésében, ahol ma a Batthyány-örökmécses őrzi emlékét.
“Visszhangzanak a lövések szívemben”
Aradon kegynek számító, golyó általi kivégzés végrehajtására 16 lövészt jelöltek ki, többen kényszersorozott bécsi forradalmárok voltak. Az akasztásokat egy szakember, Franz Bott császári-királyi hóhér hajtotta végre. Kiss Ernő, Schweidel József, Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos szürkületkor lépett a puskacsövek elé.
Mind a négyen “jutalomból” kapták a golyót. Kiss és Schweidel nem volt harcoló csapatok parancsnoka, Dessewffy és Lázár pedig az osztrákok és nem az oroszok előtt tette le a fegyvert.
Leinengen még leírta: „Éppen most szenvedtek ki négyen közülünk, még visszhangzanak a lövések szívemben”. Hamarosan elővezették őket is. Feketében és fehér ingben voltak, kivéve Leiningen-Westerburg Károlyt: ő lefizette őreit, hogy honvéd tábornoki egyenruhájában léphessen a bitó alá.
“Magyar vagyok, hazámmal tartok!”
Pöltenbergi Pölt Ernő volt az első, minden társával kezet szorított és megcsókolta őket: „Szép deputáció megy Istenhez a magyarok ügyében reprezentálni!” – mondta az akasztófa alatt. Török Ignác, Lahner György, Knezich Károly, majd Nagy-Sándor József következett. “Éljen a haza!” – kiáltotta, amikor a kötelet nyakára akasztották.
Leiningen-Westerburg Károly rövid beszédben tiltakozott egyes osztrák lapok állítása ellen, miszerint Buda bevételénél orvul gyilkoltatott le osztrák tiszteket – “e felőlem terjesztett hírt ünnepélyesen alacsony rágalomnak nyilvánítom”. A bitó alá lépve ezek voltak utolsó szavai: „Isten veletek bajtársak! Nemsokára más, igazabb bíró előtt fogunk állani!”
Aulich Lajos követte: „Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam, és halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik ezt a szolgálatot.” Damjanich János utolsó szavai legendává váltak: „Azt gondoltam én leszek az utolsó, mert a csatában mindig az első voltam. Szegény Emíliám! Éljen a haza!”
Utolsónak Vécsey Károly következett, büntetésből kellett végignéznie társai halálát. Dúsgazdag főnemes volt, császárhű családja kitagadta, amikor kimondta: „Szegre akasztom osztrák kardomat, magyar vagyok, hazámmal tartok…”
A magyar nemes és a szerb paraszt
Többen cáfolják, hogy így történt volna, de Vécsey állítólag odalépett Damjanich – egyébként személyes haragosa – holttestéhez és megcsókolta a kezét. „Egy magyar főnemes szövetkezett a halálban egy félparaszt szerb katonával” – fogalmaz a jelenet kapcsán Nemeskürty István.
Akár megtörtént a kézcsók, akár nem, a magyar szabadságharcban ez a szellemiség volt az egyik legfelemelőbb. És az, amikor Komárom elvonuló őrségének felajánlották, hogy mivel vitéz katonák, rangjuk megtartása mellett, rendes fizetéssel átléphetnek az osztrák hadseregbe.
Fölszólítását mély csend követé. Senki se lépett ki a sorból. Egy vén altiszt azonban hangosan és nyugodtan így szól:
– Tábornok úr! Az osztrákokhoz nem lépünk át. De ha a hazának ismét szüksége lesz ránk, mindnyájunkra számot tarthat ön!
(A vértanúk utolsó szavait és fenti történetet Nemeskürty István 1848-49. “Kik érted haltak, szent világszabadság” című könyve alapján idéztük. Kiemelt kép: Cserna János 1890-es rajza az aradi vesztőhelyről.)
