A tűz “megszelídítése” korszakalkotó lépés volt az emberiség történetében, ehhez viszont elengedhetetlen volt a tűzgyújtás képességének elsajátítása. Az első gyufa egy hegyezett pálca volt, amit addig kellett egy száraz fában kialakított mélyedésben forgatni, míg felforrósodott, és lángra lobbantotta a hozzá érintett száraz füvet. Egyszerűnek hangzik, de komoly gyakorlatot igényel.
Az ókorban aztán megismerték a vasat, ekkor már kovakővel csiholtak szikrát, később hegyi kristályból vagy üvegből csiszolt lencséket is használtak, amelyekkel a Nap sugarait fókuszálták egy pontra. Egészen a XVIII. század végéig nem is történt előrelépés, ekkor azonban elkezdték tűzgyújtásra használni a már régóta ismert foszfort: ez az anyag a levegőn vagy enyhe dörzsölés hatására könnyen gyulladt.
Sav és robbanás
Párizsban, 1805-ben dobták piacra az úgynevezett mártógyufát. Ennek lényege, hogy a fej kálimklorátot tartalmazott, ami kénsavba mártva meggyulladt – a boltokban egy üvegcse kénsav kíséretében árulták. Nem nevezhetjük biztonságos eszköznek, a korabeli feltalálók is a kénsav kiiktatásán dolgoztak.
A század első felében megszületett a dörzsgyufa. Ennek fejét egy olyan elegy alkotta, ami érdes felülethez dörzsölve egy heves robbanás kíséretében meggyulladt. Jutott a forró anyagból mindenhova, számtalan baleset történt, ráadásul elviselhetetlen szag kísérte, több városban be is tiltották árusítását. Adott volt tehát a feladat, amit Irinyi János oldott meg diák korában.
“Ebből áll a találmány”
Nemesi családban született Erdélyben 1817. május 17-én. A bécsi Politechnikumban tanult kémiát, és itt, az egyik előadáson jött a korszakalkotó felszerelés. Történt ugyanis, hogy egyik professzora, Meissner Pál egy kísérletet mutatott be a hallgatóknak.
Meissner többek között az ólom hiperoxidjáról tartott fölolvasást s a barna port kénvirággal dörzsölgette üveg-mozsárban, ígérvén a figyelmes hallgatóságnak, hogy a kén meg fog gyulni. Mikor ez nem történt, nekem hamar eszembe jutott, hogy ha kén helyett foszfort vett volna, ez már régen égne. Ebből áll a találmány. Egy F. nevű fiatalember azt a tanácsot adta: vegyek magamnak rá privilégiumot
– írta később Irinyi.
A mindössze 19 éves fiatalember a gyufa fejében lévő fehérfoszfort nem kálium-kloráttal, hanem ólom-oxiddal keverte, így jutott el a ma is használatos biztonsági gyufa őséhez. A gyulladás során nem történt robbanás, és zajtalan volt – ezért nevezték biztonsági gyújtónak.
Első Pesti Gyújtógyufák
Magyar szabadalmi törvény akkoriban nem volt, osztrák szabadalmat Irinyi nem akart magának. Tőkéje sem volt, így találmányát még abban az évben, 1836-ban eladta Rómer István bécsi gyógyszerészmesternek. Ő elkezdte a biztonsági gyufa tömeges gyártását, és hatalmas vagyonra tett szert. Irinyi pedig a kapott 60 forintból németországi kémiai és gazdasági tanulmányait finanszírozta.
Irinyi János erős hazafiúi érzelmektől fűtve aktívan részt vett a forradalmi mozgalmakban, feltehetően öccse, Irinyi József segítségére volt a 12 pont megfogalmazásában is. A szabadságharc idején Kossuth kérésére a fegyvergyártás országos felügyelője és a nagyváradi lőporgyár igazgatója lett őrnagyi minőségben. A bukás után börtönbe került, ahonnan 1850-ben szabadult amnesztiával.
Kivonták a foszfort
Ekkor visszavonult a közélettől, vértesi birtokán mezőgazdasági kísérletezésekbe fogott. Ezek azonban felemésztették vagyonát, így először könyvelőként, majd a debreceni malom igazgatójaként dolgozott. 1895 decemberében hunyt el Vértesen.
Miközben a gyufa feltalálójaként ismerjük, Irinyi modern felfogásával az elméleti kémia területén is maradandót alkotott, de részben az ő nevéhez fűződik a magyar tudományos szaknyelv megalkotása is. Tény az is, hogy ma már nem pontosan az ő gyufáit használjuk. Nagy “hibája” volt ugyanis, hogy a gyufa feje erősen mérgező foszfort tartalmazott, a súlyos mérgezések miatt pedig a XX. század elején fokozatosan betiltották az európai országokban.
