Végtelen hosszan vonulgató, értelmezhetetlen valamik, az égvilágon semmiféle jelentéssel nem bíró lézershow, a többség számára megfejthetetlen moderntánc, és mindezek egyre kínosabban elnyúló, soha véget érni nem akaró váltakozása – ilyen egy tipikus nagyszabású sportrendezvény nyitó/záróünnepsége.
Mi szükség van erre? – teheti fel joggal a kérdést az egyszeri szurkoló. Rendben, a négyévente tartott olimpiáknak meg kell adni a méltóságát, odagyűlik az egész világ, társadalmi esemény, jóval túlmutat egy mezei sportrendezvényen, a rendezőt végképp felteheti a térképre (Barcelona), de extra gazdasági kockázatokat is hordoz (Görögország). Azért az utolsó három olimpia átlag négyórás megnyitói így is túlzásnak látszanak.
De még a frissen véget ért vizes vb nyitányát/befejezését sem piszkálnám most, a milliárdok ellenére sem.
Hanem a sport világában egyre gyakrabban kerekítenek mini nyitóünnepségeket a rendezvények elé. A júniusi, kölni kézilabdás Final4 előtt például a töksötét csarnokban random színes lézercsíkok cikáztak. Ugyan miért? Aligha készült erről közvéleménykutatás, de a közösségi média, és a szurkolók elmondása alapján az átlag sportrajongót teljesen hidegen hagyják ezek a ceremóniák.
Vagy idézhetnénk Pásztory Dórát is:
Az igazi megnyitót nem néztem, még sosem láttam egyetlen úszó-világbajnokságét sem. (…) A megnyitó a verseny szempontjából, a nemzetközi sajtó és a résztvevők számára is teljesen irreleváns.
Jorge Valdano, világbajnok argentin focista kapiskálhatja a lényeget. Az irodalmi vénával megáldott, novellákat is szerző Valdano egyszer kifejtette: azért nem készül sok sportos film, mert redundáns lenne, a sportnak ugyanis önmagában is megvan a dramaturgiája, a katarzisa. A szélsőséges teljesítmény, az emberfeletti erőfeszítés, a siker érdekében hozott súlyos áldozatok könnyen patetikussá tehetik a sportközvetítéseket, a nemzetközi versenyeken pedig még rárakódik erre a hazáért való versenyzés nemes eszménye.
Még az immár vérbeli kapitalista Hosszú Katinka is azt mondta a vizes vb alatt, hogy óriási nyomást jelent Magyarországért versenyezni, nem gondolta, hogy ilyen súly nyomja majd a vállát.
Ha erre az egészre még ráteszünk egy nyitó/záróünnepséget, amelynek minden másodpercét áthatja a pátosz, az már tényleg elviselhetetlen lesz.
Nem kell végleg lemondani az ünneplésről, de újra lehetne gondolni. A sport tálcán kínál egy sor egészen más, bizonyos értelemben könnyedebb erényt is: vagányságot, humort, fiatalságot, közösségi élményt. Ha meg is tartjuk mindezek mellé a pátoszt, mindjárt csak az ötöde lesz a nagy egésznek.
És akkor talán az öncélú ruhaköltemények is egy kicsit más fénytörést kaphatnak.
