Marosi Ádám: Ütött a magyar öttusasport utolsó órája

Úgy érzem magam, mintha templomban lennék. Ütött a magyar öttusasport utolsó órája. Csak éppen a harangokat nem lehet hallani. Lehet, valaki nem így gondolja, de én így gondolom.

És Orbán Viktor miniszterelnök Úr is így gondolta, amikor sokak számára burkoltan, és sokak számára (többek között nekem is) érthetően megfogalmazta, baj van hőn szeretett sportágával.

Jogos a költői kérdés, ha Magyarország miniszterelnöke látja és érzi ezt, mit szólhatnak azok a sportolók, akik aktív részesei ennek a katyvasznak? Az elmúlt négy évben a mai alkalommal együtt háromszor jelentem meg az öttusát illető tanácskozáson. Közben azt hirdettem, többször elmondtam, sportolóként nekem nem az a dolgom, hogy szakmai beszámolókra, elnökségi ülésekre, közgyűlésekre járjak.

Egyrészről úgy érzem magam, mint a Rettenthetetlen című filmben az egyszerű skót harcos a csata előtt, aki ugyan nem akart harcolni, de William Wallace azt mondta, ha most elszalasztod a lehetőséged, a halálos ágyadon sok-sok év múlva bánni fogod ezt a pillanatot, hogy akkor ott nem harcoltál. Másrészről képtelen vagyok hallgatni. Az öttusa miatt, aminek köszönhetem az életemet, igenis tartozom ennyivel.

Tudom, milyen vagyok. Az egészségem rovására menne. Ezt nem hagyhatom. Éppen ezért most szeretném elmondani, mit érzek.

Tény, és eddig soha nem érzékeltettem, de elég nagyban nekem köszönhető, hogy az öttusa immáron negyedik éve nagyon komoly támogatást kap.

A londoni bronzérem sokaknak megváltás volt – nekem is. És bizony, ha Rióban ismét valamelyikünk dobogóra állt volna, most nem lennének itt ennyien, nem lett volna ez a magyar politikát is megszégyenítő kampányhadjárat. Ismét négy évig Kánaán lenne. Dőlne a pénz. De az életnek, a sorsnak, a jó Istennek más tervei voltak. Hála az égieknek. Fájdalmas tapasztalat volt, nem kívánom senkinek, de megtörtént.

Eddig az volt a baj hogy nem volt pénz, most pedig az a baj, hogy túl sok van. Rengeteg embernek a puszta megélhetése függ ezektől a pénzektől. Éppen ezért nyilván egyet kell érteni bizonyos körökkel akkor is, amikor nem lenne szabad…

Négy éve más volt az elnök. Június lehetett, amikor lejött Tatára és elbeszélgetett velem. Lehet, súgott neki valaki, vagy csak pusztán a megérzéseire hagyatkozott, nem tudom. Féltett az olimpiától engem, mint embert, mint versenyzőjét. Féltett, hogy agyonnyom a tét és a felelősség. Törődött velem. Aztán elhívott magához, lecsót ettünk, ultizni tanítgatott, segített kikapcsolni.

Persze néhány embernek ez nem tetszett. “Tatán, a két ház között, egy nem volt öttusázó, minden lében két kanál pasas, aki az elnök is egyben, biztos zagyvaságokkal tömi az Ádám fejét a pihenőidejében. Hát mit képzel magáról ez az ember?!”

Igen, voltak, akik szóvá tették, mit szól bele?! Most, Rio előtt eszembe jutott ez. Titkon vártam a csodát. Vártam a látogatást, de nem következett be.

Kint a faluban ahányan voltunk, annyi fele laktunk. Senkinek eszébe nem jutott volna, hogy gyerekek, legyünk együtt, használjuk ki, hogy szinte üres a magyar ház, költözzünk össze. Londonban egy apartmanban laktunk. Mint csapat. Arról nem is beszélve, volt olyan öttusázó, akinek nem lehetett ott a közvetlen környezetében a mentora. Aki ismeri a sportolót több éve. Aki tudja, mi játszódik le a tanítványában, mikor, mit kell mondania.

Nem jutott eszébe semmilyen edzőnek az olimpia után, hogy felelősséget vállaljon a tetteiért, a tanítványáért.

Amióta öttusázom, a futóedzőmön kívül senkitől nem hallottam azt egy kudarc után, hogy igen, én is benne vagyok ebben nyakig. Pedig egy edzőnek a tekintélyét csak növeli, ha olykor-olykor beismeri a hibáját a tanítványa előtt. Önkritika. Alázat. Kettő a legfőbb erények közül. Legalábbis szerintem. Ma hiánycikk.

Az edzők, vezetők helyett mindig mi visszük el a balhét. Ugyanakkor nálam jobban nem fájt senkinek Rio, ezt bizton állítom! Még mindig nyögöm. És tévedés, aki azt hiszi, ez csupán a kapitány bukása. Ez minden olyan ember bukása, aki valaha egy picit is magáénak érezte ezt a sportágat, és látván a hibákat nem tett semmit.

“Szakedzők”,”szakvezetők”

A helyzet cseppet sem különb, mint 1976-ban. Balczó András már akkor megfogalmazta azokat a bajokat, amik ma is naprakészek. Mintha ma játszódna le a 40 évvel ezelőtt készült film. Többször is elmondtam, érdemes megnézni a filmet.

Nem nézték meg. Lehetett volna tanulni belőle. Az elmúlt három hónapban szándékosan kerültem az öttusát és szinte mindenkit.

Nyugodt életem volt. Szörnyű ezt beismernem. Ez annak is köszönhető, amit itt és most tapasztalni lehet. Hányingerem van tőle. Mindenki keresi a pozíciót, a tuti állást, mennek az ígérgetések. Közben pedig minden felelősség rajtunk,versenyzőkön volt és van.

Most akkor ki van kiért? Az edzők, vezetők, a szövetség van mi értünk, vagy mi vagyunk ő értük?

Öttusacsalád? Azt majd a gyerekek kialakítják szépen az öltözőben, egymás között – ha kell! A nagy családépítésben nincsenek eredmények, a gyerekek vagy abbahagyják, vagy szeretnének a nagyból más, kisebb klubokba igazolni, ahol komolyabb szakmai, de ami ennél sokkal fontosabb: emberibb munka folyik.

Ha a nevelés jó és hiteles, jön az eredmény. A versenyző részéről szorgalom kell, és csillogó tekintet. Kell ennél nagyobb motiváció egy edzőnek? Sokat elmond, ha egy gyerekversenyen körbeugrálnak a fiatalok egy edzőt. Ez is ritka kép manapság.

Eligazolni? Ma már ezt sem lehet, mert röghöz kötötték a versenyzőket egy olyan szabály által, amit természetesen az elnökség szavazott meg és hagyott jóvá.

És a nagy barátság szellemében tűnnek el pénzek. Nagyon súlyos pénzek.

Nem vagyunk mi hülyék, versenyzők, pontosan látjuk, mi zajlik a háttérben. Lehetetlen kimaradni belőle. És aki egy kicsit is ért ehhez a gyönyörű sporthoz, az pontosan tudja, nem egy drámatábor által fog megoldódni a vívás. Férfias, következetes felfogás? Ugyan! Két kezemen meg tudom számolni, hány kemény, bátor, ambiciózus, szavahihető, minden tekintetben hiteles szakember van a mai magyar öttusasport életében.

Hitelesség. Egy újabb erény aminek híján vagyunk most.

Mindenki megtalált az elmúlt időszakban, ki ezzel, ki azzal, holott én csak egy versenyző vagyok. Kérdezem, volt valakiben bátorság szemtől szemben tisztázni a helyzetet?

Hadd meséljem el a Serfőző  Sándor és Balaska Zsolt példáját. A két legrégebbi edzőm. Tudtam, Zsoltban tüske van, csak azt nem, miért. Tett olyan kijelentéseket, amiket tudom, hogy aztán megbánt. Végül összehoztam a két mesteremet a Honvéd pályáján. Volt ott minden. Ordítozás, trágár szavak, sárdobálás. Végül mindenki meghallgatta az érem másik felét is. Megölelték egymást, és könnyeikkel küszködve megittak két sört a Honvéd-sörbárban. Délután jött az SMS Zsolttól: “köszönöm neked ezt a mai napot.” Mi volt ez, ha nem egy igazi, férfias megmérettetés?

Egyoldalú információk, egymásra mutogatás. Mutyizás. Az előbb felsoroltak a gerinctelenséggel kiegészülve átragad ránk is, versenyzőkre.

Sajnos megmérgezett minket is. Mintha nem lenne elég a rivalizálás. Szokták mondani, a fejétől bűzlik a hal. Nem! Az már nagyon régen meghalt, és az egész hal rohadt. Percei vannak hátra a teljes megsemmisüléshez.

A fel nem tett kérdés jogos: rendben van Marókám, akkor mi a megoldás? Tisztítótűz. Totális megtisztulás. Vadi új koncepciókkal. Újra kell gondolni mindent. Új alapokra kell helyezni a magyar öttusasportot. A világ nemhogy beért, hanem le is hagyott minket. Lehet, nem az a járható út, amin én jártam. Ha hibás vagyok valamiért, az az, hogy mindig próbáltam kitörni ebből a szakmai nihilből. Próbáltam távol tartani magam a hozzá nem értéstől, dilettantizmustól.

Gondolkodtam, törtem a fejem, próbáltam a megérzéseimre hagyatkozni. Folyamatosan kérdeztem az edzőimet, mit miért csinálunk, miért ennyi vagy annyi az adag, tesztelgettem őket, és ezáltal én is sokat tanultam. Mindig az vezérelt, hogyan lehetnék jobb és jobb. Ennek a terhét is magamra raktam, egy személyben voltam koordináló edző, menedzser és versenyző.

Eleinte édes teher volt, végül csaknem belerokkantam.

Ugyanakkor, ha visszatekintek a múltba, általában az egyéniségek és a különcök értek el jó eredményeket. Nem vitatom, szabad kezet kaptam. És az edzőim is. Olyannyira, hogy

az elmúlt hat évben körülbelül négy futóedzésemen volt jelen akár egy szövetségi alkalmazott, akár a klubomból bármilyen vezető.

Pedig ez csak figyelmesség. Jólesik az a sportolónak, higgyék el nekem. Most tehát, a mai napon, mielőtt mindenki szavazna, egy dolgot gondoljon végig. Nagyon alaposan. Amikor innen hazamegy, tudjon a tükörbe nézni. Tudjon elszámolni a lelkiismeretével. Mindenki tegye most félre a pénztárcáját és azt, mi lett beígérve, ha erre vagy arra voksol. Sokkal komolyabb a tét. Már nem az én életemről van itt most szó elsősorban. Én már megtettem a magamét. Itt a fiatalokról van szó, akik az életüket szeretnek feltenni az öttusára. Bizony ez óriási felelősség!

Köszönöm, nem kérek tapsot.