Karafiáth: Farok nélküli oroszlán! Ezt akarjátok?

Nagy alvó vagyok, de ma már kilenckor kipattant a szemem. Csöndes, alvásbarát helyen lakom, többek között ezért is szeretem. Ma először éreztem, hogy az előbbi mondat múlt időbe kerülhet. Ugyanis egy kiskutya a szomszédban folyamatosan és szívtépően vonyít. Vagy ugat. Vagy nyüszít. Ez utóbbi a leginkább lélekbe markoló a hiábavalósága okán, igaz, ez a hang a leghalkabb is egyszersmind. Vajon mi lelte szegényt? Etetik rendesen? Megvan a napi elegendő sétája? Szeretik eléggé? Mennyire szenved? És ezzel rögtön jön is a kérdés: hol kezdődik az állatkínzás? Pár napja a Magyar Nemzeti Cirkusz – Richter Cirkusz csonttá soványodott idomított elefántja keltett közfelháborodást és indította az állatvédőket rohamra (nagyon helyesen), most pedig a budai kávézó, ahol egzotikus állatokat lehet(ett) simogatni, csapta ki a biztosítékot. Jogosan, bár a kávézó furán védekezik, főnöke szerint csak a higiéniával vannak problémák. Mármint hogy a kígyóknak szánt patkányok az embernek szánt húsok mellett hűlnek, például. Nos, szerintem maga a műfaj: cirkusz, látványos állatsimogató is felvet egy-két kérdést. A cirkusz persze válaszolt, hogy Mambó, az elefánt jól van, a kép volt előnytelen, simán lehet, de a tényen, miszerint tán maga a műfaj erkölcstelen kissé, ez mit sem változtat.

És nem én vagyok az egyetlen, aki így gondolja: szerdai hír, hogy Olaszországban megtiltják a cirkuszi állatok használatát. (Már a szó, használat, fáj, a tárgyakat használjuk, ugyebár.) És nem az olaszok az egyetlenek, ők konkrétan a negyvenegyedikek a sorban. Mert mi a cirkuszi állatok sorsa? Idomítás, pattogtatás, falatokért ugráltatás, és amúgy a végtelen utak, a bezártság, a stressz.

Az állatok ösztönből rettenetesen érzékenyek, még nálunk is sokkal érzékenyebbek, hiszen az épített környezet és a társadalom nem ölte ki belőlük a természetes és a létfenntartáshoz szükséges minimumot, még a fogságban születetteknél se sikerült ez teljesen, gondoljunk csak arra, ahogy a házi kedvenceink megérzik a vihart. A receptoraik kihegyezve, finoman érzékelnek, letapogatnak. Mit érez egy ilyen állat, amikor egy kisebb tömeg (a közönség) színe elé kerül?! Mit, mikor utaztatják az autópályán? Mit, mikor, mondjuk, a természetes ellenségeikkel vannak egymástól ketrechosszra? Soha nem felejtem el, amikor egy kedves ismerősöm be akart állni cirkuszosnak a kétezres évek elején, épp az egzotikus állatok miatt. Ám az első látogatáson elment a kedve az egésztől, amikor végigvezették a depressziós, csüggedt, megfélemlített, vézna állatok között. „Komolyan mondom, Orsi, gyász volt az egész banda – írta nekem utána – némelyik állattal nem is tudom, mi történhetett. Az oroszlánnak, és most ne röhögj, mert nem vicces, csak leírva, szóval az oroszlánnak konkrétan nem volt farka.”

És sajnos nem állíthatnak minden társulat mellé állatvédőket. Nem is ez lenne a megoldás. Hanem tényleg a betiltás. Hogy a mai kisgyerekek ne úgy nőjenek fel, hogy az állatok másra sem valóak, mint az ő szórakoztatásukra. A majom nem bazári majom úgy alapból, a ló nem cirkuszi ló, az elefánt sem az, aki csak azért létezik, hogy „lovagoljunk” a hátán. Nem, nem és nem.

Persze én radikálisan gondolkodom, én Január herceggel (Baksa-Soós Jánossal) vagyok, aki szerint az állatok alkotótársaink, ugyanolyan jogú és rendű élőlények, mint mi magunk. Erős emlékem vagy tizenöt évvel ezelőttről, hogy vendégségbe menve János nővéréhez Baksa – miután kidobált minden húst a kukába – befeküdt a kutyaólba, magát kikötözve, ekképp demonstrálva, hogy nincs rendjén a kutya ilyenténképp történő tartása. Nem oké, tényleg.

Én az állatkerteket – amitől szintén sok állatvédő viszolyog – viszont megtartanám. Mert az állatkertek nem a puszta fogságról szólnak, nem arról, hogy az ember felemeli magát az állatok fölé, hanem, jó esetben, arról, hogy fajokat ment, segít a szaporodásban, és tanít. Tanítja, hogy a világ sokszínű, hogy egyenrangúan élhetünk, színesen, egymás mellett. Védve egymást. Mondjuk a cirkusszal rokon állatkertekkel szemben, ahol kis ketrecekben ücsörög például a gorilla egymagában, és a vendégek azzal szórakoznak, hogy kosárlabda-hálónak használják a víziló száját (emlékszünk még a szörnyű tragédiára, mikor a Fővárosi Állatkert vízilova belehalt a nagy mókába?; szívem szakadt érte, gyerekkori barátom volt). Ám alapvetően az állatkertek fontosak, ellentétben az úgynevezett egzotikus állatsimogatós kávézókkal. Mert senki ne mondja nekem, hogy a kígyó vágya kivágott nyelvvel tekeregni egyik gyerekkézből a másikba. Hogy a kaméleon a huzatba vágyik, és arra, hogy sehová ne tudjon elrejtőzni. Kinek jó, ha erőszakot tesznek a természetén?! És vajon a gyerekeknek jót tesz-e, ha azt látják, azt tanulják meg a zsigereikbe ivódva, hogy a természet az semmi? Hogy így kell élni: önmagunk ellenében.

Nálunk is el kellene indítani a tiltakozáshullámot az állatok „felhasználása” és kihasználása ellen. És fel kellene hívni arra is a figyelmet, hogy az állatok sorsa tényleg közös ügyünk. Ehhez fontos lépés lehet az is, hogy felszólalunk az állatkínzás minden formája ellen, nyitva tartjuk a szemünket, és jelentjük, ha szenvedő állatot látunk. És az is életbevágó, hogy egyre többen mozduljunk meg a különféle – állatok jóllétét érintő – ügyekért. A napokban is megtehetjük, egész egyszerű módon. Például úgy, hogy 12-én és 13-án kimegyünk a Városligetbe, hogy napi ezer kutya életéért, akiket ott sétáltatnak, futtatnak napra nap, tegyünk valamit. Hogy más is – a vezetés például – meglássa, közparkként van szükségük a Ligetre. Nemcsak nekünk, hanem a négylábúaknak is.

Gyújts egy gyertyát a kutyádért, hogy ne legyen láthatatlan! – szól a Zöldeb Egyesület felhívása. Tegyünk meg ennyit, találkozzunk a kerítés Olof Palme sétány felőli sarkánál. Hallassuk a hangunkat. Látszódjunk. És talán elindul a változás.