Nagy alvó vagyok, de ma már kilenckor kipattant a szemem. Csöndes, alvásbarát helyen lakom, többek között ezért is szeretem. Ma először éreztem, hogy az előbbi mondat múlt időbe kerülhet. Ugyanis Ez utóbbi a leginkább lélekbe markoló a hiábavalósága okán, igaz, ez a hang a leghalkabb is egyszersmind. Vajon mi lelte szegényt? Etetik rendesen? Megvan a napi elegendő sétája? Szeretik eléggé? Mennyire szenved? És ezzel rögtön jön is a kérdés: Pár napja a Magyar Nemzeti Cirkusz – Richter Cirkusz csonttá soványodott idomított elefántja keltett közfelháborodást és indította az állatvédőket rohamra (nagyon helyesen), most pedig a budai kávézó, ahol egzotikus állatokat lehet(ett) simogatni, csapta ki a biztosítékot. Jogosan, bár a kávézó furán védekezik, főnöke szerint csak a higiéniával vannak problémák. Mármint hogy a kígyóknak szánt patkányok az embernek szánt húsok mellett hűlnek, például. Nos, szerintem maga a műfaj: cirkusz, látványos állatsimogató is felvet egy-két kérdést. A cirkusz persze válaszolt, hogy simán lehet, de a tényen, miszerint tán maga a műfaj erkölcstelen kissé, ez mit sem változtat.
És nem én vagyok az egyetlen, aki így gondolja: szerdai hír, hogy Olaszországban megtiltják a cirkuszi állatok használatát. (Már a szó, használat, fáj, a tárgyakat használjuk, ugyebár.) És nem az olaszok az egyetlenek, ők konkrétan a negyvenegyedikek a sorban. Mert mi a cirkuszi állatok sorsa? Idomítás, pattogtatás, falatokért ugráltatás, és amúgy a végtelen utak, a bezártság, a stressz.

Az állatok ösztönből rettenetesen érzékenyek, még nálunk is sokkal érzékenyebbek, hiszen az épített környezet és a társadalom nem ölte ki belőlük a természetes és a létfenntartáshoz szükséges minimumot, még a fogságban születetteknél se sikerült ez teljesen, gondoljunk csak arra, ahogy A receptoraik kihegyezve, finoman érzékelnek, letapogatnak. Mit érez egy ilyen állat, amikor egy kisebb tömeg (a közönség) színe elé kerül?! Mit, mikor utaztatják az autópályán? Mit, mikor, mondjuk, a természetes ellenségeikkel vannak egymástól ketrechosszra? Soha nem felejtem el, amikor egy kedves ismerősöm be akart állni cirkuszosnak a kétezres évek elején, épp az egzotikus állatok miatt. Ám az első látogatáson elment a kedve az egésztől, amikor végigvezették a depressziós, csüggedt, megfélemlített, vézna állatok között. „Komolyan mondom, Orsi, gyász volt az egész banda – írta nekem utána – némelyik állattal nem is tudom, mi történhetett.
És sajnos nem állíthatnak minden társulat mellé állatvédőket. Nem is ez lenne a megoldás. Hanem tényleg a betiltás. Hogy a mai kisgyerekek ne úgy nőjenek fel, hogy az állatok másra sem valóak, mint az ő szórakoztatásukra. A majom nem bazári majom úgy alapból, a ló nem cirkuszi ló, az elefánt sem az, aki csak azért létezik, hogy „lovagoljunk” a hátán. Nem, nem és nem.
Persze én radikálisan gondolkodom, én Január herceggel (Baksa-Soós Jánossal) vagyok, aki szerint Erős emlékem vagy tizenöt évvel ezelőttről, hogy vendégségbe menve János nővéréhez Baksa – miután kidobált minden húst a kukába – befeküdt a kutyaólba, magát kikötözve, ekképp demonstrálva, hogy nincs rendjén a kutya ilyenténképp történő tartása. Nem oké, tényleg.
Én az állatkerteket – amitől szintén sok állatvédő viszolyog – viszont megtartanám. Mert az állatkertek nem a puszta fogságról szólnak, nem arról, hogy az ember felemeli magát az állatok fölé, hanem, jó esetben, arról, hogy és tanít. Tanítja, hogy a világ sokszínű, hogy egyenrangúan élhetünk, színesen, egymás mellett. Védve egymást. Mondjuk a cirkusszal rokon állatkertekkel szemben, ahol kis ketrecekben ücsörög például a gorilla egymagában, és a vendégek azzal szórakoznak, hogy kosárlabda-hálónak használják a víziló száját (emlékszünk még a szörnyű tragédiára, mikor a Fővárosi Állatkert vízilova belehalt a nagy mókába?; szívem szakadt érte, gyerekkori barátom volt). Ám alapvetően az állatkertek fontosak, ellentétben az úgynevezett egzotikus állatsimogatós kávézókkal. Mert Hogy a kaméleon a huzatba vágyik, és arra, hogy sehová ne tudjon elrejtőzni. Kinek jó, ha erőszakot tesznek a természetén?! És vajon a gyerekeknek jót tesz-e, ha azt látják, azt tanulják meg a zsigereikbe ivódva, hogy a természet az semmi? Hogy így kell élni: önmagunk ellenében.
Nálunk is el kellene indítani a tiltakozáshullámot az állatok „felhasználása” és kihasználása ellen. És fel kellene hívni arra is a figyelmet, hogy Ehhez fontos lépés lehet az is, hogy felszólalunk az állatkínzás minden formája ellen, nyitva tartjuk a szemünket, és jelentjük, ha szenvedő állatot látunk. És az is életbevágó, hogy egyre többen mozduljunk meg a különféle – állatok jóllétét érintő – ügyekért. A napokban is megtehetjük, egész egyszerű módon. Például úgy, hogy 12-én és 13-án kimegyünk a Városligetbe, hogy napi ezer kutya életéért, akiket ott sétáltatnak, futtatnak napra nap, tegyünk valamit. Hogy más is – a vezetés például – meglássa, közparkként van szükségük a Ligetre. Nemcsak nekünk, hanem a négylábúaknak is.
Gyújts egy gyertyát a kutyádért, hogy ne legyen láthatatlan! – szól a Zöldeb Egyesület felhívása. Tegyünk meg ennyit, találkozzunk a kerítés Olof Palme sétány felőli sarkánál. Hallassuk a hangunkat. Látszódjunk. És talán elindul a változás.
