Nevetséges huzavona után a közgyűlés kegyeskedett egy évvel meghosszabbítani Jordán Tamás szerződését, így egy évig még megengedi neki, hogy vezesse az általa alapított és mindvégig sikeresen működtetett szombathelyi színházat.
Milyen rendesek nálunk a pártkatonák, elhalasztják a kivégzést. Más kérdés, hogy csak ideiglenesen, és csak addig, míg újra támadni mernek – most ugyanis túl nagy lett a ribillió, túl hangos volt a tiltakozás. És bár a show mehet tovább, Jordán körmére néznek majd, nehogy valami csúnya dolgot csináljon!
Persze nagy kérdés: mi számít csúnya dolognak egy színházban? Olyan darabot elővenni, amiben annak kormánykritikus hangok? Olyan művészt elhívni, aki mert rossz szót szólni vezetőinkre? Nem azokat kirakatba tenni, akiket szeretnének? Oh, igen, többek között ezek is.
Például úgy is, hogy gyűjtünk anyagot a jelenlegi igazgatóról, hogy megtámogathassunk vádakat, amiket ellene ki tudunk majd játszani. Erre utal a közgyűlésen felszólaló Takátsné Tenki Mária fideszes képviselő mondata is, miszerint ellátogatnak majd gyakran a színházba. Na, nem nézőként, hanem a a próbákat megtekinteni, elbeszélgetni a színészekkel. Jött is az újságírói kérdés, hogy ugyan már, miről beszélget a fenntartó a színészekkel?! Ködös válasz érkezett, a fenntartó a saját fenntartóságával érvelt. A jogaival. Hogy kérdezhet. Hogy megkérdezheti, hogy teszem azt, mennyi néző ült bent.
Képzeljük csak el! Tenkiné meredt szemmel bámulja a próbát, majd odaoson, teszem azt, Bánfalvi Eszterhez, és megkérdi, hogy „Te, Eszter, szerinted milyen volt ma este a közönség összetétele? Hány százalék nyugdíjas volt közöttük, Esztike? Felelj már!” Roppant életszerű. Feltételezem persze, hogy a kérdezősködés nem nyíltan és nem a bérletesek átlagéletkoráról fog menni. De nem ám. És igenis lesznek, akik a szerintük jó válaszokat adják majd. Véletlenül, gyanútlanul vagy pusztán egzisztenciális félelemből. Hogy Jordán után is legyen állásuk. Mert szégyenszemre itt tartunk.
Amikor Enyedi Ildikó odanyilatkozott a Berlinale megnyerése után („szívesen volnék büszke a hazámra, de már hosszú évek óta nem tudok az lenni”), hamar jött is a válasz. A legszebb Deutsch Tamásé volt, miszerint: „Kedves Ildikó, most a hazánkban az történik, hogy tizenkét év után végre filmet csinálhattál. Ne szégyelld és ne félj tőle!” Ez jól mutatta, mit gondol a rezsim a művészekről, a művészet társadalmi szerepéről. Jött is hamar a csuklóból odavágott nagy igazságok – azaz a taslik és regulázások – ideje, épp abban a stílben, amit a jelenleg regnáló hatalomtól megszokhattunk.
Értékeld, milyen kegyesek voltunk hozzád, és ne, ne gyere azzal, hogy az eddigi életutad, meg hogy a szakmaiság, ki nem szarja le, nálunk ez amúgy sem elsődleges szempont.Mert mi rendes hatalom vagyunk, csak a művészkémék nem tudják jó dolgukban, mi a szart csináljanak! Dőlt valaha ennyi pénz az irodalomba – csak hogy teszem azt?! Mert nem mennék el szó nélkül a már általam is sokat emlegetett Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. tegnap nyilvánosságot kapott újabb 300 milliója mellett sem. (Emlékszünk, nagy port kavart, mikor Orbán János Dénes először 150, majd 400 millás stafírungot kapott, ami pénzzel gyakorlatilag át lehet írni a teljes magyar irodalmi térképet.)
Mindezt mire kapták, milyen szakmai szempontok alapján? Már a kérdés is rossz ebben a felállásban. Míg a nagy múltú, már bizonyított írószervezeteknek arra alig akad pénzük, hogy a működésüket kigazdálkodják, OJD és sértett, kisszerű bandája pályáztatás nélkül kapja a milliókat, pusztán haveri alapon. Azért mert. És teszik a szánalmas nyilatkozataikat, melyekből süt a kisebbségi érzés még most is. De hát miért ne sütne?
Íróik telenyilatkozzák a lakájmédiát, képtelen ostobaságokkal, lelkük rajta. Azzal védekeznek, hogy amíg nem kell csasztuskákat írniuk királyunkról, nekik tiszta a lelkük.
Kinyitották a szájukat és szemüket a következő évek Annuskái, leendő Kossuth-díjasai, adjuk meg nekik a vastapsot, állva, ahogy azt a pártrendezvényeken is szokott volt. Nézem, hogy szólalnak meg a nyilvánosság előtt, és hogy hogyan tisztogatják magukat például a közösségi felületeken. Letörlik a nem megfelelő hozzászólásokat, önálló véleményt nem mernek megfogalmazni. Csak a megfelelő lapokban megjelent cikkeket lájkolják. Mert nézik „fentről”, ki mit mond, kinek mi tetszik, nehogy hibázzanak. Lojálisak vagyunk, mert ehhez értünk – mondja számomra ez a fajta élet. Míg teszem azt Enyedi a filmkészítésben jó, mi a seggnyalásban – nem kérdés, melyik fial jobban, éljen a tehetség!
Felhív egy ismerősöm, hogy figyelmeztessen, szálljak le erről a kompániáról. Hogy ő kapott egy telefont, miszerint jegyzik, ki szól hozzá az egészhez, én díszhelyen vagyok, innentől ne is reméljek semmit, nekem már mindegy. És hogy ne haragudjak rá, de ő törli a saját hozzászólásait, mert a jóakarója alaposan elmagyarázta neki, hogy ő még oly fiatal, ne menjen bele felesleges csörtékbe, hát nem szeretne ösztöndíjat kapni? Nem szeretne támogatást? És ő szeretne, így hát inkább kiszáll ebből. Ő nem politizál amúgy se, fűzi hozzá.
Más kérdés, hogy szerintem gondolkodó ember, főképp gondolkodó művész nem mondhat ilyet.
