Poszt ITT
Wild wood mouse in natural habitat

Dr. Gyarmati Andrea: Egér

Gyarmati Andrea
Gyarmati Andrea

Úszó-dokinéni. 2017. 03. 05. 18:00

Alig néhány nappal az után történt, hogy a férjem elköltözött. Nem igazán tudtam, hogy most aztán hogyan lesz tovább. Szóval épp atomjaira hullott szét az életem. Megesik ez mással is, sőt velem is előfordult már, igaz jóval fiatalabban és egészen más körülmények között.

Viszonylag késő este volt. Nemrég értem haza a munkából.

Leginkább magányra vágytam és arra, hogy magyarázatokra leljek egy megfeneklett helyzetben.

Tudtam, a munkám az, ami mindig egyben tartott, minden nehéz szituációban. A munkám és persze a gyerekem meg a barátaim meg a családom, de most éppen a család, vagy annak az illúziója esett szét körülöttem.

A munka, hogy szükség van rám, hogy számítanak rám a szülők és fura módon a gyerekek is, nem engedett szétesni. Annak a boldogsága, hogy kisgyerekek vesznek körül, ölelnek át és gyógyulnak attól, amit megtanultam, sose engedett olyan mélyrepülésbe, hogy igazán elveszítsem az életkedvemet. Olyan volt ez a legnehezebb érzelmi helyzetben is, mint egy háló, amely megtartott. Persze azért ne gondold, hogy könnyű lett volna az egész.

Rengeteg bizonytalanság és még több kérdés kavargott bennem, amikre választ kellett találni. Van az úgy néha, biztosan tudod, miről beszélek, hogy nem igazán tudod, merre van az előre. Hogy elakadsz, ezért kátyúba jutsz, és onnan nem könnyű kirángatnod magad.

Na szóval, nem ragozom, ez épp egy ilyen helyzet volt, annak egyik estéje. Hazaértem.  Fáradt voltam az egész napos betegellátástól, és bár a munkám most is sok örömet adott, de a loholás egyik címről a másikra, a lépcsőzés és a vissza a kocsiba, a megállás, kiszállás monotóniája jobban kimerített, mint indokolt lett volna.

Hazaértem az üres lakásba. Nem várt senki, igaz semmi rossz sem, vagy mégis?

Beléptem. Lepakoltam. A lakás még viselte az együtt töltött évek nyomait, még nem volt meg mindennek az új helye, még hiányok voltak, foghíjak, ahonnan a férjem elvitt magával valamit, ahogy elvitte az álmaimat és reményeimet is. Vagy legalábbis akkor így éreztem.

Megint egyedül vagyok – gondoltam – és igyekeztem nem belemerülni az önsajnálatba. Mondom, igyekeztem, több-kevesebb sikerrel. Szerettem volna megérteni a miérteket, azt, hogy mi az, amiért én nem kapom meg, vagy újra nem kaptam meg azt, amire a szívem mindig is vágyott.

Tudtam, önvizsgálat és a dolgok megértése, elfogadása az egyetlen járható út. Elfogadni, ami történt, megérteni az okokat, és amennyiben rajtam múlik, javítani azon, amit én hibáztam. Hálát érezni mindenért, amit ez a tapasztalás ad, és megbocsátani magamnak és a másiknak is. És azt is tudtam, ez nem fog menni egyik napról a másikra. Idő és sok munka hozza majd el a megnyugvást, a megbékélést. De akkor, azon az estén háborgott a lelkem.

Van Gilbert O’Sullivannek egy nagyon szép nótája, Alone again a címe. Alone again, igen, igen, ismét egyedül, de miért? Miért, miért, miért?

Csöng a telefon. Máté az, szokásos esti beszélgetéseink egyike. Mi hír, hogy telt a napod? Kérdez, kérdezek, mondom, mondja.

Aranyos, hogy telefonál. Állok, kezemben a telefonnal, és hallom, iszonyú zaj támad az előszobában. Valami rohadtul zörög, mintha kapirgászna is. Szűzanyám, mi a franc ez, hiszen egyedül vagyok.

Várj csak Szívem – mondom Mócinak – valami zaj van az előszobában, tartsd egy pillanatra, légy szíves, megnézem, mi az.

A konyha mellett fiókos szekrényke áll. Itt tartottam azokat a nasikat, amiket Gábor igényelt az étkezések után. Csoki, Manner mézeskalács, Cziegler ostya.

Nincs mese, onnan jön a hang. Kihúzom az alsó fiókot, és az ostyák mögött épp két lábra áll egy kisegér. Akkora sincs, mint a tenyerem, de ha egy tigris lenne, se üvöltenék nagyobbat, úgy megijedek szegénytől.

Úgy csapom rá a fiókot, hogy majdnem szétesik az egész szekrény, és ordítok: Móóóócciii, egér van a fiókban!

Rohanok vissza a telefonhoz, mintha az életem múlna rajta.

Úristen, Anyuci, miért üvöltesz? – kérdezi, de közben hallom már, amennyire magamnál vagyok, hogy alig bírja ki nevetés nélkül.

Egér van a szekrénykében, eszi a Czigler ostyát és zörög a zacskójával.

Egészségére! – mondja az én fiam egérbarát módon, amiben igaza van…

Jó, de mi lesz velem? – kérdezem én, halálra rémülve.

Hát, csak nem fog téged is felfalni! – válaszolja, és kitör belőle a röhögés. Miképpen belőlem is. A helyzet annyira abszurd, hogy alig bírom abbahagyni, miközben komolyan meg vagyok ijedve. Ez meg még abszurdabb.

Halálra vagyok rémülve egy éhes kisegértől, aki épp beköltözött hozzám. Hurrá, mégsem vagyok egyedül. Hiába hagytak el, van új élettársam. Igaz, nagyon félek tőle, pedig talán kevésbé bánthat, mint azok, akiket szerettem.

Jól van, nézzük, mit is kell csinálni ilyenkor?

Mit csináljak, Mócikám? – kérdezem, és a gyerek nagyon kedvesen felajánlja, hogy átjön, és megment a kisegértől. Ettől visszatér a józan eszem, hiszen nem terhelhetem egy egész napos kemény munka után a felnőtt fiamat a baromságommal.

Ugyan már, megoldom – válaszolom nagyképűen, miközben persze fogalmam sincs, mit is fogok csinálni.

Vidd ki a szekrényt a lépcsőházba – szól a javaslat a telefonban. Megvárom – mondja.

Hogyne. Egyik kezembe a telefonnal majd felkapom a szekrényt, mint Arnold Schwarzenegger, és kimasírozok vele a lépcsőházba. Persze, hiszen élsportoló voltam. Mi az nekem! Nem beszélve arról, milyen antiszociális viselkedés, bármennyire be vagyok tojva a kisegértől, hogy rászabadítom ezt a félelmetes vadállatot a többi lakóra.

Az egér rendületlenül zajong a fiókban. Igazán ijesztő hangokat hallat, ahogy zörög a celofánnal.

Visszahívlak – mondom Mócinak. Leteszem a telefont, és minden bátorságomat összegyűjtve megközelítem az ellenfelet.

Vadászat

–  Ne csináld ez velem – szólítom meg – menjél innen szépen kifelé, nem akarok veled éjszakázni.

Gondolom, az egér mélyen elgondolkozik a hallottakon, mert csend lesz. Lassan húzom ki a fiókot, ott gubbaszt az ostyák mögött, nagyon meg van ijedve ő is.

Gyere! – mondom –, miközben az jut eszembe, ennél sokkal csúnyább élőlényeket is megfogtam már, hiszen te csak egy kisegér vagy. Olyan, mint a Tom és Jerryben a kis idegfűrész. Én meg sokkal nagyobb vagyok, mint egy macska, és egészen biztosan nem akarlak megenni.

Nem kell félni! – mondom még, de nem vagyok benne biztos, hogy ez az egérnek szól.

A kisegér nem mozdul. Néz a nagy szemével. Kifejezetten aranyos fazon. Különösen így, hogy nem zajong. Finoman nyúlok felé. Megfogom. Annyira dobog a szíve, megsajnálom.

Gyere, kisegér, csak találunk valami megoldást.

Van egy nagy befőttes üvegem. Uborkát szoktam benne  kovászolni. Beleteszem az egérkét, és rápakolok kábé egy kilónyi fedőanyagot alufólia, papír és rendes fólia formájában, amit aztán kilyukasztgatok, hogy levegőt is kapjon, de ki ne tudjon rajta mászni. Igaz, ehhez magasugró bajnoknak kellene lennie, mivel ilyen magasságot legfeljebb Szergej Bubka tudna megugrani a rúddal. Viszont az egérnek nincs ilyen, és az üveg legalább tízszer, ha nem hússzor magasabb nála.

Leteszem az üveget a konyhaszekrény tetejére, és megbeszélem az egérrel a lehetőségeket. Elpusztítani nem akarom, ez nyilvánvaló, és ha kidobom, az maga a pusztulás, mivel késő ősz van és hideg.

Egyáltalán, hogy kerültél te ide? Hol van a családod? Lehet, téged is otthagyott valaki.

Cat and Mouse
Fotó: Thinkstock

Jól elvagyunk. Én beszélek, az egér hallgat.

Előkerítek egy kis sajtot, leveszem óvatosan a tetőzetet, és beteszem a sajtot. Gyanús lehetek, nyilván, mivel nemrégen még ordibáltam. Vár egy picit, aztán két kezébe fogja a sajtdarabkát, és elkezdi rágcsálni.

Ne már, mindjárt megszereted az egeredet – jut eszembe, mert annyira aranyos, ahogy üldögél és falatozik abban a nagy üvegben.

Visszahívom Mócit.

Hogy vagytok? – kérdezi. Mármint én és a kisegér.

Jól – válaszolom nagy hangon, és elmesélem, hogy hol tartunk. Megint nagy röhögés.

Szóval eteted az egeredet? Ez azért nem semmi! És fel is fogod nevelni?

Jó kérdés.

– Nem, de nem szeretném megölni, majd találok valami megoldást talán mindkettőnknek – jut közben eszembe.

–  Jól van, ügyes vagy, biztosan így lesz – mondja, és elbúcsúzunk.

Jövök-megyek a lakásban, és hozom-viszem magammal az egeret, hogy szem előtt legyen a félelmetes fenevad. Egy ideig eszeget, aztán lecsücsül a sarokban.

Talán ő is szomorú, mert félresiklott az élete. Milyen sors az, ülni egy embernél egy nagy üvegben, ahelyett, hogy összebújna az övéivel?

Szegény kisegér. Lehet, ő is sajnál engem, mindenesetre nem tűnik ellenségesnek. Remélem, én sem. Éjszakára, bármilyen helyes is, mindenesetre beteszem üvegestül a vécébe, és rázárom az ajtót. Még a kulcsot is ráfordítom kétszer. Mert azért ő mégiscsak egy egér, nem garázdálkodhat szabadon a lakásban.

Reggel elviszem az Állatkertbe, nem vagyok normális, gondolom közben, de ott nagyon megértőek és átveszik üveggel együtt.

Van mit mesélni napokig. A történetnek az a része tetszik mindenkinek, hogy elviszem az egeret az Állatkertbe.

Aztán egyszer csak azt mondja egy szaktekintély: az egér nem él egyedül, annak családja van. Majd jönnek a rokonai. Szuper, legalább van mitől tartanom.

Később elgondolkozom. Majd jön az egérlány férje és keresi a feleségét, és komolyan el kell merengjek afelett, mitől félek jobban: attól, hogy az egérférj kerül elő, vagy attól inkább, hogy az én férjem jön vissza.

Költői a kérdés, mert egyik sem kerül elő, csak jóval később, és az sem az egérlány férje.

Hát így esett, hogy mégsem voltam egy éjszakát egyedül akkor, amikor egyedül maradtam. Egérutat nyertem.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.