Egy blogger oldalán olvasom, hogy távol-keleti utazásaira mindig visz magával egy üveg viszkit. Pár korty fertőtlenítő minden étkezés után, ez a javallat. Hanoiban mi is egy üveg skóttal a bőröndben landolunk.
Miután elfoglaljuk a szállodai szobát, a fürdőben található vizespoharat félig töltöm az aranybarna löttyel. Proszit. A csajom inkább a koktélokkal rokonszenvezik, így a lobbyban folytatjuk az akklimatizálódást.
„Tudtad, hogy a turisták ingyenes angol órákat tarthatnak az itteni iskolákban?” – kérdi tőlem Eszter, egyik kezében a Lonley Planet, a másikban Pina Colada.
Válaszom egy mosoly. A forgalmas utcát bámulom, kövérkés faszi tűnik föl, a meleg ellenére hosszúnadrágot visel, mellé New Balance cipőt; amerikai, a háborúban hagyhatta itt a Zippóját, visszajött érte.
Tán az ital teszi, elcsépelt filmes megoldás jut eszembe:
Az amcsi, épp, amikor a leghülyébb mozdulatát teszi, megdermed, a kép kimerevedik, és felúszik ez a felirat:
A felirat eltűnik, a pasi újra megmozdul. A recepciónál bájos hölgy üdvözli őt tökéletes angolsággal. Fiatal pár jelenik meg az ajtóban, a fiú, aki vékonyabb a lánynál, erősen gesztikulál, beszéde csupa ő-zés, franciák.
Ismét kimerevedik a kép, jöhet felirat:
Ők is szívélyes üdvözlésben részesülnek, s már szürcsölik is a welcome drinket.
Nem telik el öt perc, a felvonóból ázsiai család tódul kifelé, legelöl pink hercegnőnek öltözött kislány rohan, az anyuka kínai útlevelet gyömöszöl a retiküljébe. A jelenet ennél a pontnál lefagy, és a következő felirat olvasható:
A londiner a bejáratnál kedvesen, angolul kíván nekik jó napot.
Vietnam napjainkban az egyik leggyorsabban fejlődő ország, olvasható Eszter útikönyvében.
