Elképesztő számomra, hogy épp a Rákellenes Liga kampányol azzal az égbekiáltóan gonosz gondolattal, hogy a beteg magának köszönheti a rákot. Épp ők, akiknek tudniuk kellene, hogy min megy át, mit érez az, aki a diagnózissal szembesül, illetve mit érezhet a hozzátartozó, aki megtudja, hogy az általa szeretett embernek (legyen az felnőtt vagy gyermek) ezzel a félelmetes betegséggel kell megküzdenie. (Utálom a megküzdés szót, de nem találok jobbat. Mert ugye a betegség nem harc, ahol nyerünk vagy elbukunk…)
Sajnos arról nincsenek információm, hogyan kapott szabad utat a videójuk, amit remélem, igen hamar eltávolítanak, belátva, mekkora szarvashibát vétettek. Nehéz elképzelnem, hogy a kész mű végigment a kreatív fázisok mindegyikén. Vegyük azt, hogy kommunikációs ügynökség kapta a feladatot, készítsenek már valami figyelemfelhívót, dőljön az az egy százalék. (De akár ügynökségi remekmű, akár szimpla „dobjuk össze, amink van” barkácsmunka, a processzus ugyanaz.
Jönnek az ötletek a brainstormingon, lecsapnak a legklasszabbra. Alakul, formálódik a mindenki által, konszenzusosan elfogadott alap, megnézik, kik a célközönség, mi a cél, megfuttatják a jogi köröket is, úgymint, hogy perelhető-e a végeredmény, sérti-e bárki jogait. A kikristályosodott verzióról forgatókönyv készül, a film munkatársai is általában formálnak, csipkéznek a dolgon. Legalábbis ha nagyon gáz vagy nagyon kilóg a lóláb, kiabálnak. Nehezen tudom elképzelni, hogy senki, de senki nem szisszent fel, hogy:
állj, ez gáz, ez rossz, a velejéig, hazug az első képtől az utolsóig.
Hogy senki nem kérte ki magának, hogy pálcát törnek a beteg felett, hogy a szemébe vágták: cigiztél, mulattál? Itt a jussod! A legszívszorítóbb, hogy a bírónőt játszó színésznő maga is átesett a betegségen. Képtelenségnek tartom, hogy egyetértsen a videó üzenetével.
Semmiképp nem szaladnék odáig, hogy a Liga működését bíráljam, elsősorban azért, mert nem rendelkezem korrekt képpel róluk. Ám ha csak ez alapján a film alapján kellene bármit is reagálnom, nem biztos, hogy megköszönnék. Milyen témákkal fordulnak hozzánk segítségül – nyitnak a honlapon, és kétségkívül impozáns a lista, a praktikus segítségnyújtáson át a lelki krízisek elhárításáig, úgymint:
Lelki támogatás a vizsgálati eredményekre való várakozás idején. Pszichés segítségnyújtás a diagnózis közlését követő krízishelyzetben betegeknek, hozzátartozóknak. Az érzelmi feldolgozás lehetőségei. (…) A beteg krízishelyzetre adott reakciói, és azok elfogadása a környezet részéről. A lelki védekező mechanizmusok, elhárítások. Betegek jellegzetes magatartástípusai, figyelmeztető jelek a család számára. Depresszió, öngyilkossági késztetések, lappangó pszichés problémák felszínre törése.
Csak remélem, nem abból áll a segítség, hogy a betegeknek a videónál részletesebben is elmagyarázzák, fogd fel öreg, te tehetsz a bajról, most már edd meg, amit főztél.
Persze tudjuk, igen, valóban vannak olyan tényezők, amik elősegítik bizonyos betegségek kialakulását. Már a kisgyerek is tudja, hogy például a dohánytermékek mennyi karcinogén anyagot tartalmaznak, ezáltal arról is mindenki hallott, hogy a dohányzás betegségeket okozhat, a rákon kívül szív- és érrendszeri megbetegedéseket, íny- és fogbetegségeket, a magzat károsodását, satöbbi, satöbbi.
De azt azért mégse mondhatjuk, hogy a dohányzás mindenkit megöl, mindenkit lekaszabol, ugye? Ismerek olyan idős hölgyet, aki még kilencven felé is napi két dobozzal füstöl el, és kutya baja, legalábbis a tüdejével eddig még nem volt semmi gond, köszöni szépen. Mikor elkezdődött, hogy rémisztő feliratokat tesznek a dobozokra, a leghatásosabbnak gondolt az volt, hogy a „Dohányzás halált okoz”.
Ebből állítólag azért lett a megengedőbb ‘okozhat’ variáció, mert ismerősünk folyamatosan bombázta leveleivel a gyártókat, miszerint valótlant állítanak, ő is és a férje is elszívott egy-egy cigit, és mit ad az ég, élnek. Mert nem, nem mindenkire hat ugyanúgy egyik méreg sem, és van, aki dohányzás nélkül is megbetegszik a fent említett bajok valamelyikében. Vagy épp más kór csap le rá.
Mindig a drága nagyapámat hozom fel, de ő számomra a legközelebbi példa: ha valaki, hát ő egészséges életet vezetett, nem dohányzott, sokat volt levegőn, még nyolcvan felett is maga hasogatta a fát. És miben halt meg? Na, miben? Igen, tüdőrákban. Neki kit kellett volna hibáztatnia? (Ilyenkor szokott még előkerülni a lelki okokat zengő kórus, hogy oké, egészségesen éltél, de biztos elfojtottál dolgokat, meg nem békültél ki a nagybátyáddal, meg frusztrált vagy, meg gyerekkorodban nem törődött veled az anyád. Nem sikerült feldolgozni? Emiatt lettél beteg!)
Nem, a földön nincs mindennek oka. Még azt sem tudjuk, miért kerültünk e planétára. Mi okozta az iskolabusz tragédiáját? Miért kellett ennyi embernek értelmetlenül meghalnia? Tragikus véletlen volt, mondjuk, elszorult szívvel, és legalább ebben az esetben nem okoljuk az áldozatokat.
Kérek mindenkit, szervezeteteket, magánembereket, hogy a betegeknek se sulykolják, hogy kikerülhették volna a szörnyűségeket. Mert ilyen az élet. Nem kerülhetjük ki mindig. Nincs biztosítás és nincs recept. Megértés és szeretet van, amit egymásnak adhatunk.
