Poszt ITT

Dr. Gyarmati Andea: Kié a gyerek?

Gyarmati Andrea
Gyarmati Andrea

Úszó-dokinéni. 2017. 01. 19. 12:22

Évek óta visszatérő téma. Tanácsolni könnyű. De, hogy miként működik ez a gyakorlatban, azt én is csak most fogom megtanulni.
Korábban a témában:

Doktor néni, doktor néni – mondja a telefonban egy izgatott hang –, okvetlenül szeretnék önnel beszélni, nagyon fontos! Ne tessék megijedni, nem betegségről van szó.

Jó napot kívánok! – mondom. – Kivel beszélek? – mi lehet az a nagyon nagy baj, amitől ennyire izgatott ez a hölgy, és ráadásul nem betegség. Hm, várok…

X-né vagyok, az Y-ka nagymamája, nem ismerjük egymást még, persze én ismerem a doktornőt és önben van – a férjemmel együtt – minden reményünk!

Aha – izgatott hang, kicsit magasabb tónusú, és nagymama, de még nem találkoztunk. Y-ka meg mindössze vagy már hathetes. Ajaj, megint én leszek, pontosabban nekem kellene lennem a döntőbírónak egy állóháborúvá merevedett, általában sok ideje tartó harcban anyós és meny, anyuka és nagymama, szülők és nagyszülők között.

Ha az átlagosnál nehezebb feladat elé állít az ÉLET – így csupa nagy betűvel – a mindig meglévő belső monológban gyerekkori nevemen szólítom magam. Kiskori becenevem, amelyen a szüleim és úszótársaim szólítottak, erőt ad a” csatákban.”
Na, Anduka, kösd fel a felkötnivalókat – nagy levegőt
veszek. – Mi a baj? – kérdezem.

És dől belőle a panasz: – Első unokás nagymama vagyok – ezt gondoltam, gondolom. – Kis unokám, Ferike hathetes. – De jó neked – gondolom tovább megint. – Ő az egyetlen fiam gyereke – hát igen, itt is lehet a baj.

Nagyon boldogok vagyunk a babával, szépen fejlődik, hízik, aranyos. Sajnos, azonban úgy látom, a menyem
nevelési elvei – ha egyáltalán annak lehet nevezni
elképzeléseit – merőben mások, mint az enyémek, mieink
voltak. Félek, hogy a későbbiekben ebből még sok kára
lesz Ferikének…

És mondja, mondja, szegény még levegőt is alig vesz, az összes „borzalmas hibát”, amit a menye és az egy szem fia elkövet – szerinte – és jól csináltak, vagy jól csinálnák ő meg a nagypapa, megint csak szerinte!!!

Mit tegyek? – kérdezi.

Hallgatom, megértem, izgatott, és elkeseredett – és de jó neked – gondolom – pontosan tudja mit kellene tenni – persze a másiknak. Pontosan tudja mit tenne ő a másik helyében.

Kicsit irigylem – én sose szoktam még azt sem biztosan tudni, mit kell tennem a saját helyemben –, kicsit irigylem és nagyon sajnálom őt, a menyét és főleg Ferikét, de és hála Istennek van lehetőségem, mivel megtisztelt a bizalmával, Ferikének segíteni… Talán sikerül!

Volt egyszer régen egy Bud Spencer-film, az volt a címe: Én a vízilovakkal vagyok – nos hát én meg a Ferikékkel vagyok. Veszek egy nagy levegőt, mint úszásnál a rajtkövön.

Értem – mondom nagyon csendesen –, megértem. Lassan, halkan kezdem, ettől évek hosszú tapasztalata szerint elkezdenek figyelni, kicsit megnyugszanak, főleg ha értem és megértem.

Kedves nagymama, kedves nagymamák – ha igazán jó tanácsot adhatok azt mondom:

KEDVES NAGYMAMA! NE TEGYEN SEMMIT! Se most, se később!Tudom, nagyon nehéz dolog, amit kérek, az, hogy ne avatkozzon bele ez ideig egyetlen unokája nevelésébe, de a legjobbat akkor teszi a gyerekkel, a szüleivel és önmagával is, ha nem szól bele a baba dolgaiba, nem kritizálja menye és fia nevelési elveit.

Élvezze a kisbabát, játsszon vele, segítsen a fiataloknak egyéb ügyes-bajos dolgaikban. Ha két fiatal összekerül, megszeretik egymást, és úgy döntenek, együtt akarják leélni az életüket, attól, hogy házasságot kötnek, még nem lesznek egy család.

Meggyőződésem szerint nem a közös névviselés, hanem a gyerek kovácsolhat családdá két embert, s a velük élő gyerekeket. Van egy nagyon szép mondat, amit olvastam valahol, egyike a sokszor idézett kedvenceimnek:

„A kötelék amely egy igazi családot összefűz, nem a vér, hanem az egymás élete iránti tisztelet és az abban lelt öröm.”

A közös gondok, örömök megélése, feldolgozása, megoldása bizony sokszor nehéz feladat, s biztos, hogy az ember, ha nagyszülő, már életkoránál fogva is több tapasztalattal rendelkezik, esetleg tisztábban látja a helyzetet, a helyes utat. A segítő szándék sem kétséges, mégis
az a meggyőződésem, hogy nem mindig jó a biztosan „jó tanács”.

Van egy másik kedvenc mondásom, számomra nagyon fontos kínai bölcsesség:

„a gyerek a legkedvesebb »vendég « a házunkban…”

Nem a mi tulajdonunk, bár természetesen felelősek vagyunk testi-lelki jólétéért, s bizonyos értelemben a felnőtt életéért is, de a gyerek olyanná és azzá lesz, amivé lennie rendeltetett. Egyik ember sohasem a másiké.

Reménytelen „szabadságharcok” szülők és gyerekek, nagyszülők és
szülők között sok-sok boldogtalan órát adnak csupán. Amikor egy kisgyerek járni tanul, először csak pár lépést tesz meg egyedül, sokszor földre huppan, beüti magát, de rendületlenül feltápászkodik, és újra próbálkozik, és megint elpotyog, mígnem végül már hosszú utakat tesz meg futva.

Hagyjuk „Ferikék” szüleit is próbálkozni (ha jól emlékszem, mi is így szereztünk tapasztalatokat), lesz, ami beválik, lesz, amiről kiderül a „nevelési elképzelésekből”, hogy nem jó. Higgye el, ha maguk látják be, hogy tévedtek, és ezt nem egy – bármilyen közel álló – kívülálló mondja, hamarabb elhiszik majd.

Harminchét éve vagyok orvos, és még mindig nem sikerült jelentős különbséget látnom a szeretetteljes gyengéd vagy a szigorú nevelés későbbi hatásai között (mindenesetre én alkatomnál fogva eleve az elsőre szoktam szavazni).

Kívánok nagyon sok örömet Ferikéhez, és sok türelmet
a szüleihez…

Mindez a munkám során egy tanács volt a sok közül. Kérdés, vajon képes leszek–e mindent helyesen csinálni nagymamaként. Valószínűleg nem, de igyekezni fogok. Nagyon remélem, hogy zömében sikerrel járok majd!

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Budapest, 2011. július 19.
Ikarus 280-as autóbuszok várakoznak átvizsgálásra a BKV dél-pesti garázsában.
MTI Fotó: Máthé Zoltán
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.