Bécs, 2016. szeptember 24.
Orbán Viktor miniszterelnök sajtóértekezletet tart, miután befjeződött az európai menekültügyi válságban leginkább érintett országok bécsi csúcsértekezlete 2016. szeptember 24-én. (MTI/AP/Ronald Zak)
Poszt ITT

Orbán Viktor visszavezette Magyarországot a legdicsőbb időszakába: Mohács elé

Farkas Attila Márton
Farkas Attila Márton

Bölcsész. 2016. 09. 28. 12:39

Ha az a lánglelkű fiatalember, akinek a Hősök terén 1989. június 16-án elmondott beszéde után kártyavárként omlott össze a keleti blokk, már akkor hatalmat kap,

talán nem kellett volna várnunk egy egész negyedszázadot a magyar feltámadásra.

Sajnos túl közel volt még a véres kommunista diktatúra, és túlságosan erős volt a háttérhatalom, melynek nem volt érdeke egy szabad nemzet léte a Kárpátok gyűrűjében. A rendszerváltás elsikkasztása miatt egy komplett generációnak kellett felnőnie, mire a keresztény emberhez méltó csendes, békés módon a szavazófülkékben meg tudott valósulni a közös álom: a gyarmati sorból való felszabadulás és a nemzeti függetlenség.

Hála a Gondviselés küldöttének, azóta ezeknél több is megvalósult. Olyan csuda dolgok, amelyekről korábban még a legmerészebb elmék se álmodhattak. A nemzetegyesítés és a magyarság turáni népek keleti közösségébe való visszavezetése mellett a legnagyobb és egyben legbátrabb tett a nemzet javainak visszaszerzése volt. Azoké a javaké, melyeket a rendszerváltás során a háttérhatalom gyarmati helytartói idegenek kezére játszottak, vagy egymás között elosztogattak. Orbán Viktor pontosan tudta, hogy a nemzeti vagyon visszaszerzése az alapja a magyarság valódi függetlenségének. Fontosabb, mint bármely eszme vagy ideológia.

Végre nemzeti vagyon a kormány

A nemzeti vagyon pedig hol lehet nagyobb biztonságban, mint magának a nemzetnek a kezében? De mi is a nemzet? A liberálisok azt próbálták elhitetni, hogy a nemzet politikai közösség, a baloldal pedig még ezt a közösséget is megtagadta. A nemzeti oldal viszont mindig is tudta, hogy a nemzet vérségi közösség. Simicska Lajos árulása jól példázza, hogy a legmélyebb barátság sem elég erős kapocs, az egykori jó barát sem lehet elég megbízható. Az egyedüli biztonságot a család, a rokonság, a klán adja.

A bizalom alapja a vérség, az atyafiság. Hiszen ki gazdálkodhat a reá bízott javakkal legjobban, ha nem az, akiben leginkább megbízunk? És ki az, akiben leginkább megbízunk? Saját nemzetségünk, hús a húsunkból, vér a vérünkből. A rokoni szálaknál nincs erősebb, biztosabb és elszakíthatatlanabb kötelék. Még ha a személyes viszony adott esetben meg is romlik a családtagok között, az örökségnél összetartóbb erő kevés van e világon.

Ezért soha olyan biztonságban nem lesz a magyar föld, a magyar ipar, a magyar kereskedelem, a magyar ingatlan, a magyar trafik, a magyar műemlék és műkincs, mint az ország vezetőinek nemzetségei kezében.

Őseink mindig törzsi-nemzetségi rendszerbe szerveződve voltak erősek, és amikor ez meggyengült, vele a nemzet is gyengült. A kereszténység felvétele nem szüntette meg ezt a rendszert, hiszen az Árpádok alatt mindvégig nemzetségek, klánok bírták az ország javait. Abák, Borsák, Kaánok, Miskolcok, Csákok, Szubicsok, Frangepánok, Kőszegiek, Ákosok. Később jöttek a Garaiak, Újlakiak, Szilágyiak, Hunyadiak. Így volt ez egészen a XV. század derekáig. A klánok olykor cserélődtek, de a rendszer megmaradt, túlélve minden uralkodói kísérletet az ősi rend meggyengítésére.

Nem véletlen, hogy ennek a szisztémának a vége együtt járt a Magyar Királyság bukásával és vele a függetlenség elvesztésével. Mátyás, bár nagy uralkodó volt, történelmi hibát követett el azzal, hogy felszámolta a klánok hatalmát, minek következtében az országot halála után már jobbára idegenek irányították, és lám, alig két és fél évtized múlva Mohácsnál már semmivé lett a magyar birodalom. A katasztrófa után a nemzetségi alapú szerveződés már nem tudott regenerálódni. Időnként ugyan volt egy-egy kísérlet arra, hogy a klánok visszaszerezzék ősi jussukat, de jobbára csak helyi, megyei szinten élt tovább az a rendszer, amely a magyarság igazi gerincét alkotta.

A nyájas olvasó most felvetheti, hogy 1945-ig létezett nálunk a nagybirtokrendszer. Nos, a nagybirtokrendszer önmagában kevés. Az még messze nem azonos a klánnal, a gazdasági és vele a politikai hatalom családi-nemzetségi birtoklásával. A Habsburgok kegyelméből adományozott nagybirtoknak már alig volt köze ahhoz, ami az Árpádok korától Károly Róbert központosító törekvéseit is túlélve Mátyásig virágzott. A török hódoltság után már egy külhatalom, az országot gyarmatosító birodalom osztotta és felügyelte a lapokat és vele a javakat. Ráadásul a nagybirtokok tulajdonosai többségükben még idegen származásúak is voltak, s csak pár család magyarosodott el az évszázadok során. A nemzet rövid függetlensége idején, a Horthy-korban sem tudott visszatérni az ősi elvhez, mert bár a feudalizmus kulturálisan és mentálisan megmaradt, az ország nem volt „családi vállalkozás”.

Családi vállalkozás

A politikai és a gazdasági hatalom nem képezett igazi középkori értelemben vett szerves egységet. Nem a nagybirtokos főnemesség kezében volt a politikai hatalom, ahogyan nem a kormányzó családja és rokonsága birtokolta az ország javait. A kommunista diktatúra pedig lényegében ugyanaz volt ebből a szempontból, mint a Habsburg uralom. Nem nemzetségek, (főleg nem magyar nemzetségek) bírták a javakat, hanem egy újabb külhatalmat szolgáló bürokrata kaszt, a pártállami nómenklatúra, méghozzá kollektíve. (Bár Csongrád megyében regnált egy ideig a Komócsin klán, ez csak átmeneti lokális jelenség volt, ami azonban azt jelzi, hogy a nemzetet nem lehetett maradéktalanul kasztrálni, kommunista formában is előtört az ősi ösztön.)

A termelőeszközök állami tulajdonban voltak, az állam viszont a bürokrácia kezére jutott, így az ország vagyona a bürokrácia – és rajta keresztül Moszkva, mint annak idején Bécs – tulajdonát képezte. És bár a rablóprivatizáció idején ebből a kasztból kerültek ki az első újkapitalista tulajdonosok, nem véletlen, hogy hatalmukat és némely esetben vagyonukat sem tudták megtartani, mert hiányzott belőlük az ősi magyar vérségi szellem. Amely annyi évszázad után újra meghatározó erőként jelenik meg a nemzet életében.

Ha valami, hát ez a magyar csoda.

Így érthetjük meg, hogy Orbán Viktor az ország némelyek által leszólt „családi vállalkozássá” fejlesztésével többet tett pusztán a nemzeti javak megmentésénél. Sokkal többet és nagyobbat.

Ugyanis feltámasztotta a régi nemzetségi rendszert, és ezzel visszavitte az országot a magyar történelem legdicsőségesebb időszakába, a Mohács előtt korokba.

Tudja, hogy a családi szálakat soha nem pótolhatja sem törvény, sem birodalmi hovatartozás, és hogy a klán-rendszer gyengesége a nemzet gyengesége. Erre tanít a történelmünk: a klánok uralma utáni rövid prosperitást követően bekövetkezett az első katasztrófa, Mohács. Amit követett a többi, a szabadságharcok bukásától Trianonon és a vesztes háborúkon át a kommunista diktatúráig, Gyurcsány Ferenc istentelen országlásával bezárólag.

A fülkeforradalom révén elnyert nemzeti függetlenség tehát a Mohács előtti Magyarország restaurálása is egyúttal. Orbán Viktor ezzel eltörölte az elmúlt ötszáz évet, s vele az összes sorstragédiát és nemzeti traumát. Visszatértünk a XV századba, a klánok ligáinak fényes évszázadába. Abba az időbe, amikor a leghatalmasabb klán feje, akit Hunyadi Jánosnak hívtak, megállította déli határainknál a muszlim áradatot, megmentve ezzel a keresztény Európát.

Ámen.

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.