Poszt ITT

Simicska Lajos bosszúja

Zsolt Péter
Zsolt Péter

szociológus. 2016. 09. 09. 15:10

A Közgép az összes versenytársához képest (Hódút Aszfalt, Colas Hungária stb.) 25 milliárddal olcsóbban építene meg egy 27 km-nyi autópálya szakaszt. Az M4-es ennyivel olcsóbban érne el a magyar-román határig. Ez a hír megint csak Simicskára, mint magyar vállalkozóra, és Orbán Viktorra, mint miniszterelnökre, azaz az oligarcha-politikus konfliktusukra általában, valamint a barátságok, összeveszések, bosszúk lélektanára irányíthatja a figyelmünk. Az egyik szociológiai, a másik pszichológiai kérdés, így együtt pedig szociálpszichológiai.

A szociológiai kérdés az volna, hogy általában milyen mintázatai vannak a gazdag cégtulajdonosoknak az állammal, hogyan szoktak kijönni egymással a tőkések és a politikusok. Marxnak nyilván voltak erről elképzelései, de törődjünk bele, hogy nem csak összefogott kizsákmányolás létezik: a két elit viszonya lehet kiegyensúlyozott, kérdésként merülhet fel, hogy melyikük van kiszolgáltatva a másiknak. Ha pedig a viszony komplexebb, akkor fontos már azt is tudnunk, hogy az adott helyen miképp zajlik a lobbizás, mennyire átláthatók ezek, hol vannak a határok.

A demokráciákban az elitek konfliktusán virágzik a média, mely aztán ezeket a játszmákat jó esetben sikeresen tereli abba az irányba, hogy az elit a társadalom számára tisztességes játékot folytasson, rossz esetben viszont a média tényfeltárása csak olaj a tűzre, és a közönség vagy a vállalkozó oldalán, vagy a politikus mellett vonul az utcára. (Amúgy mindkettőnek szintén meg lehet a maga médiája is.)

Előbbi esetben, tehát olyankor, amikor a nép az oligarchának drukkol – a vállalkozó nem ritkán maga alá gyűri a politikát, és olyan döntések születnek, ami neki kedvez, hovatovább saját embereit ülteti be az állami székekbe, és elfoglalja a fontosabb kommunikációs csomópontokat is. Ez az állam foglyul ejtésének esete (state capture). Tiszta formában nem szokott megvalósulni, mert ha már eddig eljut a történet, a menedzser átváltozik politikussá. Ám a politikusok vállaltok általi megvásárlása nem ritka eset. Példa erre legutóbb Brazília, ahol aztán a népharag megbuktatta a történetesen női elnököt, Dilma Roussefet. (Ámbár az utcán kinn voltak a hívei is, tehát volt némi polgárháborús hangulat, noha a korrupció evidens volt.) Nem jó történet az ilyen, és láthatjuk, hogy Brazília még összehozta valahogy az olimpiát, de gazdaságilag zuhanórepülésben van, a középosztálya is szegényedik.

De nem jó történet a másik sem, ahol pedig a politikus leszámol az oligarchákkal. Közben ugyanis nagy valószínűség szerint maga is roncsolja a piaci verseny logikáját, a korábbi oligarchák helyett újakat teremt, strómanhálózatot épít ki, esetleg maga is oligarchává válik. Erre lehet példa Putyin.

Hogy miképp lehet elkerülni a putyinizációt vagy a „roussefinizációt”, ez minden nemzet kérdése és jól felfogott érdeke. Pusztán azért, mert a média végzi a dolgát, a Wikileaks kiszivárogtat, az ellenzéki politikusok verik a dobot, a civilek – különösen a Nyugatról pénzeltek – pedig pereket indítnak, még nem biztos, hogy szerencsés irányba mennek a dolgok. Kell még talán a véletlen is, ami Simicska esetében, mint személyes bosszúvágy ragadható meg. A pszichológiai kérdés tehát az, hogy mi is zajlik ebben az emberben, de a szociálpszichológiai már az, hogy ez megváltoztatja-e az ország menetét, átteszi-e egy másik sínre?

Simicska Lajos (Array)
Simicska Lajos

S bár Simicskát, mint magánembert magánemberi nézőpontból, ahogy azt pl. Bayer Zsolt teszi egy 24.hu-nak adott interjúban a G-gate után el lehet ítélni, mert micsoda dolog, hogy valaki szembefordul a kollégiumi társával csak mert az nem hagyja neki, hogy elfoglalja az államot, mindez számomra érdektelen. Engem az foglalkoztat, hogy jó-e az nekünk, hogy Simicska dühös lett, kiegyensúlyozottabb lett-e ettől a tájékoztatás, visszajönnek-e emiatt fontos médiaetikai értékek, vagy hogy mi történik emiatt a magyar gazdasággal, és hogy megváltozhat-e emiatt emberek és térségek sorsa?

Magyarország egésze szempontjából egy barátság végénél fontosabb, hogy a bosszúnak lesz-e társadalmi, gazdasági következménye. A szappanopera nézőpont helyett fontosabb az, hogy az autópálya akár 25 milliárddal kevesebből is megépülhet. Hogy milyen kisugárzású ember Simicska annál fontosabb, hogy az általa tulajdonolt médiumok miután leváltak a propagandisztikus szerepről csak a médiakiegyensúlyozáshoz járulnak hozzá, vagy eljutnak az objektivitás-keresés fontosságához is, stb. A bosszú gyakorlata, környezete és következményei pedig már a szociálpszichológia területe.

Simicska bosszúállása kimeríti a bosszúnak az egyik legérdekesebb lélektani összetevőjét, az önsorsrontási hajlandóságot. Ez az, amikor az egyik Django filmben a fekete főhős barátja azért indítja el a lövöldözést a visszataszító déli rabszolgatartó farmer otthonában, mert nem tud ellenállni a pillanat kísértésnek, bár nyilvánvaló volt, hogy ezt ő maga sem éli túl. A bosszúállást bemutató filmekben ritkán találjuk meg ezt az életben nagyon is gyakori elemet. A filmekben (s ez alól azért a Django sem kivétel) a bosszúállóból lehet hős, igazságosztó, lehet vele azonosulni, mert helyre teszi a világ igazságtalanságát, a valóságban azonban a bosszúállót nem érdekli a világ igazsága, nem érdekli az sem, hogy ő maga életben marad-e vagy szeretteire bajt hoz. Egyvalami foglalkoztatja és élteti csak, hogy a másiknak fájdalmat okozzon.

Nem nehéz észrevenni, hogy a Közgép árajánlata egyúttal annak leleplezése is, hogy mekkora felárral szoktak dolgozni az útépítő cégek. Nem nehéz kitalálni, hogy a felárnak vagy a visszaosztási kényszer az oka, vagy az extraprofit vágya. Ha valaki nem akar visszaosztani a döntéshozóknak, akik a pályázatot elbírálják, és/vagy nem akar tisztességtelen haszonra sem szert tenni – amit aztán kilopva az egészből valamiképp tisztára kell mosni, és ehhez jönnek jól az offshore cégek –, akkor a közösségnek az adott útszakasz 25 milliárddal kevesebbe kerül. Simicska ezzel az ajánlattal ezt vágta a játékosok arcába, és ezt világította meg számunkra is, ezzel persze elárulva korábbi önmagát.

Hogy ebből a pénzből mi mindent lehetne csinálni?

Maradjunk csak az utaknál. Nyáron a Tisza-tó környékén töltöttem egy hetet, és mondhatom elég elkeserítő állapotban vannak az utak. Az egész térség útjait rendbe lehetne belőle tenni, beleértve azokat a bicikliutakat is, melyek mára lehet azért mentek tönkre, mert már építésükkor kilopták belőlük az anyagot.

Kisköre, 2015. május 21.
Uszályra emelik az uszadékot a Kiskörei Vízlépcsőnél 2015. május 21-én. Megtisztítják a Tisza-tavat a vízlépcsőnél felhalmozódott mintegy 2200 köbméter uszadéktól és kommunális hulladéktól.
MTI Fotó: Mészáros János
Megtisztítják a Tisza-tavat a vízlépcsőnél felhalmozódott mintegy 2200 köbméter uszadéktól és kommunális hulladéktól.
Fotó: MTI / Mészáros János

Ismerjük a Tisza-tó kotrásának is az abszurditását, ott 6 milliárd ment veszendőbe, tehát magát a tavat is lehetne belőle gondozni. A települések pusztulnak le, látható, hogy volt egy rövid fellendülés, amely kifulladt. Rengeteg az eladásra szánt ház, és mindez megállítható volna, ha az utakat rendbe tennék. Emberek ezreinek az életét, egy térség leromlását, tulajdonképp az itt élő honfitársaink jövőjét lehetne biztosítani 25 milliárdból. E nélkül el fogják hagyni a területet azok, akik pár kilométerrel odébb már megfelelő komfortot, nagyobb közbiztonságot és pergőbb gazdaságot találnak maguknak, és kevesebb, mint egy generáció elég, hogy csak a kevésbé igényesek és a tehetetlenek maradjanak. (Az egyik vasúti sínnél megállva egy kolduló fiú kopogott be az autónk ablakán. Azt állította kolbászra kell, nem cigire. Lehúztam az ablakot, és adtunk neki egy százast, mire behajolt, és azt követelte, hogy adjunk még pénzt. A kolduló agresszivitás már a második lépcsőfoka egy terület leépülésnek.)

Ahol a korrupció megy, ott szegényebb lesz maga a nép, ezt tudjuk. Mégis hajlamosak vagyunk csak a megépült utat nézni, a végeredménynek örülni, és nem bolygatni azt, hogy az mennyibe is került, s pláne félve attól, hogy demagógnak tartanak bennünket azt firtatni, hogy az ellopott pénznek hová kellett volna mennie. De ha firtatjuk, ha nem, ahol kisebb a pazarlás, ott a források jobb felhasználásra kerülnek, és akkor még nem beszéltünk arról a lélektani hatásról, amit a tisztességes környezet eredményez, és ahol szívesebben versenyez és marad mindenki, aki hisz a teljesítményben és önmagában.

Ebben a történetben most először ráirányította valaki a figyelmet a beruházások árára. Ez sohase esett volna meg, ha Simicska nem akar bosszút állni régi barátján. Lehet, hogy szappanoperás nézőpontból ez elítélhető, de ami egy-egy nép történetét pozitívan meghatározhatja, az mégis az ilyen lélektani véletlenekből adódik. Akad egy felspannolt bosszúszomjas vállalkozó, aki ugyan csak magával törődik, de közben észhez térül az elit. Beleértve politikusokat, tőkéseket és médiát. Beleértve minket.

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind