Nem is tudom, hányan kérdezték meg tőlem az elmúlt években. „Nem vagy már kissé öreg ehhez?” – folytatódott általában a kedves kérdezősködés. És ne higgyük, hogy az igazán fiatalok szájából hangzik el az elképedt kérdés – sokkal inkább a korombéliek változnak egy hatalmas kérdőjellé. Korombéliek, akikre erősen visszahatott ez a mindenhonnan sugárzó mentalitás, ami láthatatlanul, kimondatlanul is törvénybe vési, bizonyos kor felett hogyan kell viselkedni, hogyan kell kinézni, egyáltalán, hogyan kell létezni. Megfigyeltem, hogy nálunk nyugatabbra nem röhögnek ki valakit, ha színesebb, egyedibb ruhákat visel, mondjuk harmincöt felett, míg nálunk úgy tekintenek egy – szerintük ősöreg nőre –, mint egy háromfejű borjúra.
„Nekem a Sziget már passzé – mondja egy egykori buliarc – hülyén érzem magam a sok tomboló kétéves között.” Számomra az ilyen mondatok is csak azt erősítik, hogy egyáltalán nem belső indíttatásból marad otthon, aki így szól, hanem magáévá tette a külvilág elvárásait. De komolyan kérdezem: már miért lenne csak a fiatalok kiváltsága a színes öltözködés és a táncolás? Miért lenne kellemetlen mondjuk ötvenöt évesen is élvezni a zenét, a zajt, a forgatagot?
Nagyon nevettem egy hatvanas években megjelent illemtankönyv kitételén, miszerint „negyven felett a legtöbb nő molett, hát ne tegyük magunkat köznevetség tárgyává, térjünk át a sötétzöldre és a szürkére, korunk és méltóságunk szerint.” Úgy látszik, a többség szemléletmódja a múltban ragadt.
Még 2001-ben történt az eset. Egy ír pub furcsa face controlt alkalmazott: nem engedett be két nőt, mert túlkorosnak ítélte őket. Nos, a két veterán 29 illetve 36 éves volt, őket ítélték cikisen öregnek a fiatalságot preferáló helyen. A két megsértett hölgy szerencsére nem hagyta annyiban a dolgot, pereltek, és nyertek is, fejenként átszámítva nyolcvanezer forinttal lettek gazdagabbak a korukat ért diszkrimináció miatt. Szerencsére azért a hasonló direkt esetek nem mindennaposak, de a korunk szerinti hátrányos megkülönböztetés azért a mindennapjaink része.
Múltkor lenn voltam a Duna-parton, ahol felállítottak egy trambulint. Erős „ugráló” volt, ismertem a típust, egyik barátom kertjében is állt egy ugyanolyan. Elbír az egy bivalyt is. Gondoltuk, levezetjük kicsit a feszkót, cipőt le, fel is másztunk. Épp belelendültünk volna, mikor a büfés kislány kiszaladt, hogy stop, azonnal hagyjuk abba, ez nem nekünk van, a gyerekeknek csinálták. Elbír minket is, érveltünk, de hiába, nem volt kegyelem. (Sehol nem volt kiírva korhatár.) Mikor kiszálltunk, a lány elmagyarázta, hogy nem is arról van szó, hogy nem bírna el minket a szerkezet, hanem hülye látvány, ahogy felnőttek ugrabugrálnak, ezért úgy ítélik, ez a közönséget zavarná, idegesítené. Mi nem pereltünk, de elgondolkodtunk: mitől idegesítő, mitől gusztustalan, ha egy felnőtt is jól érzi magát? Utánunk rögtön tini lányok vetették magukat a trambulinra, érdekes, rájuk nem szólt rá senki. Nyilván esztétikusabb, ha hamvas teremtések vetődnek jobbra-balra, nem kérdés, de ez a fajta mentalitás gyomorforgató.
És teljesen általános. Persze az ilyen ártatlan esetekben csak vonogatjuk a vállunkat, túléljük, bár kellemetlen, hogy lépten-nyomon arra figyelmeztetnek minket, megöregedtünk – és ezzel a gondolataink állandó részévé avatják az elmúlást. Eljárt felettetek az idő, csúnyák vagytok, hamarosan meghaltok. De mondom, ilyen esetekben legfeljebb odébb megyünk, de amellett már nem mehetünk el, hogy a munkaerő-piacon is folyamatosan szembesülnünk kell a kor szerinti szelektálással. Mitől lenne túlkoros egy jól képzett és tapasztalt ötvenes? Miért kell elszenvednie a permanens megaláztatást?
Persze a fiatalságkultusz mindent behálóz, alig-alig látunk – azt is csak figyelemfelhívó kampányok esetén – idősebb nőket divat- és reklámanyagokban, a negyvenes korosztály gyakorlatilag kiesik a szórásból. Még nem kell nekik műfogsorragasztó és inkontinenciabetét, de ízléses ruhát nem lehet eladni velük.
S hogy mit tehetünk ez ellen? Csak annyit, hogy mi magunk szembemegyünk a trenddel. Lerázzuk magunkról a lesajnáló pillantásokat, elengedjük a fülünk mellett a megjegyzéseket. Tegnap is hallottam, hogy egy nőnek összesúgtak a háta mögött a Sziget felé menet, hogy „te jó ég, mi lett a Szigetből, nyuggertalálkozó?!” . Szégyellem magam, hogy nem szóltam vissza, de nem volt kedvem, hogy én is megkapjam a magamét. És nem, nem fiatalok nevették ki a vénséges vén negyvenest. Hanem nála idősebbek. De számomra nem kérdés, ki érzi jobban magát a világban: aki magasan tesz ezekre a berögzült korlátozásokra, és egyszerűen jól érzi magát, vagy aki diszkriminál és hagyja őt magát is megítéljék.
