Múlt hét péntekén Szekszárd felé autóztam, fél nyolc közeledett, ritka eset: hallgatója lettem a miniszterelnöknek. A maga hadrendjét alapul véve nagyrészt korrekt volt, akadt, amin elvitatkozgathattunk volna, de ez most részletkérdés. Volt egy momentum, ami fület szúrt, később, délutántól érzékelhettem, okkal.
Lazán közölte, hogy elfogtak Röszkén egy terroristát.
Délután már egyértelművé tette a kormányzati kommunikátor: terroristának nevezzük azt a személyt, aki hangosbeszélővel buzdítja az ő szerb oldalon rekedt, kellőképpen földühített népét, terrorista társait.
Aztán lám, terjed a dolog, akár A kerítésen átdobott kisgyerekek című népmese: szájról szájra, mígnem odáig terebélyesedik a sztori, hogy Vona már azt is képes kimondani Kálmán Olgával farkasszemet nézve, hogy amikor ő lement a magyar-horvát határra, és amikor éppen interjút adott az egyik külhoni tévéstábnak, jelezték az ő sajtósai, hogy épp mögötte ment el az a terrorista, az a terrorista gyanús, szóval az a személy, akiről képesek voltak azt állítani, gondolni, hogy ő terrorista. Mindezt rezzenéstelennek tűnő, egyébként nagyon is rezzenéses arccal, mert a hazugság akkor is látszik, akkor is tetten érhető, ha a hazug ember azt gondolja, hogy jól leplezte a hazudozását.
Vona előtt Orbán embere ült Olga vallató székében, az, aki ugyancsak látott már élőben terroristát, ugyanazt, akiről Vona azt állította, hogy terrorista. Sőt, ő A kerítésen átdobott kisgyerekek mesét is alaposan körülhazudta, sajnáltam, bizony isten, nem jó belekeveredni egy ilyen piti, semmit érő, mégis nagy blamával fölérő hazugságba. Nem könnyű logikával és tiszta beszéddel követni a röszkei ostrom napján elmondottakat, jelesül a rémmesével fölérő mondatot: a szerb oldalon rekedtek két kisgyereket dobtak át a kerítésen. Lassan persze olybá szelídült ez a rémtörténet, hogy a feldühített emberek maguk elé emelték a gyerekeiket, amit én meg is értek. Őket mutatták meg a mi oldalunkon fölsorakozott rendőröknek, katonáknak: látjátok, így festenek a szír, palesztin, afgán és egyéb terroristák. Őket veretitek a vízágyútokkal, őket fújjátok le a könnygázotokkal, ők azok, akik velünk együtt nem mehetnek tovább, mert a munkaadó gazdátok így rendelkezett.
Én közben csak számolgattam, mérlegeltem, gondolkodtam, vajon mi fog történni, ha Röszkénél nem jutnak át. Nem egy megoldhatatlan feladvány: ha a megáradt folyó útját gáttal zárod el, mellette keres utat, váj új medret, megy, amerre bír, tudjuk jól, zúgva-bőgve töri át a gátat, el akarja nyelni a világot.
Mi történhet hát? A menekülők gonosz fárasztása: gyalogoljatok tovább a horvát határ felé! Csakhogy ott is magyar határ van, vagyis van magyar határ arrafelé is! Ott aztán már átjöhetnek a szerencsétlenek, Röszkénél lejárt a mandátumuk, véget ért a szerepük: már megmutatta Viktor, hogy erőnek erejével zárja el előlük az utat. Most újabb szerepet kapnak majd: mivel túlerővé lettek, ujjlenyomatvétel és regisztráció nélkül mehetnek tovább, át ugyanazon a Magyarországon, melynek területére Röszkénél nem léphettek be. Nem csupán továbbmehetnek, de viszik, hordják is őket, legálissá téve a törvény tiltotta embercsempészetet.
Az óriásplakátok meghozták gyümölcsüket: sikerült gyűlölt, félelmet keltő terroristaként láttatni a rajtunk áthaladó sanyarú sorsúakat, sikerült megmutatni, hogy ezek fékezhetetlen vademberek, akik sínen veszteglő vagont esznek, pengés drótakadályt rágnak szét mellé, desszertként, és mielőtt átdobálják a saját gyerekeiket a kerítésen, kiszívják a vérüket, és kitépik a tejfogaikat.
Tulajdonképpen bántani sem szeretném, inkább a nagy történések részleteit megmutatva próbáltam, próbálom elmondani, mi az, ami az ő becsületesnek látszó hozzáállása és tisztességesnek mondható hozzáállása mögött megbújik. Bántana, ha ez az egész történet úgy végződne majd, hogy van itt egy ember, fehérek között egy európai, és közben szó sem esne azokról, akik barna bőrrel érkeztek Európába, hogy megtapasztalják, milyenek is azok, akik európaiaknak mutatják magukat a fehérek között.
Nem tudom, sokan nem tudják, meddig égeti arcukat, csak remélem, hogy idő múltán megbocsájtják, és ha emlékeznek is egy Orbán nevű magyar miniszterelnök nevére, nem rá fognak gondolni, amikor Magyarország kerül szóba, mely minden európai országnál jobban teljesít. Én pedig azért imádkozom, hogy azoknak legyen igaza, nekünk legyen igazunk, akik hisszük, hogy nem terroristák, hanem az életükért kapaszkodó családok gyalogolták végig a fél világot, hogy biztonságot adó országokba kerülhessenek, számukra esélyt adó emberek közé.
