Poszt ITT vélemény

Nagy Bandó András: Na, szeretett kommentelőim, most aztán nekem eshettek…

Nagyvizit (Array)
Nagyvizit (Array)

...kap a Gyurcsány rendesen, a többi aljas liberálbolsiról nem is szólva, a mocskos hazaárulókról kiváltképp, és akkor még a személyigazolvány magyarok, s az idegenszívűek, akik sosem adják vérüket a hazáért, csak megy a nagy rizsázás, meg a rongyrázás, meg a süketelés, szóval ezek csak dumálni tudnak, aztán amikor tenni kéne, se a lábuk, se a kezük nem mozdul, mert az már nincs ínyükre. Csak azt ne higgyétek, hogy viccelek! Szó sincs róla!

Ja, előtte még valamit: elmentem a Nagyvizit címet kapott tüntetésre a József nádor térre, ahol Sándor Mária, a fekete ruhás ápolónő, és a vele szövetséges egészségügyi szervezetek és személyiségek demonstráltak a rossz munkakörülmények, a méltatlan bér, és az alulfizetett háttérmunkások helyzete miatt.

És mit gondoltok, ott voltak-e a liberálbolsik? Gyurcsány és társai? Nem voltak ott!

Mások se túl sokan, így aztán az orvosok és az ápolónők maguk, a teret kitöltve demonstráltak magukért, másokért, szerintem értünk, a majdani ápoltakért, betegekért is. Este, a parlament előtti virrasztáson már ott voltak az ellenzékiek emberei, és rendeztek egy rögtönzött kerekasztal beszélgetést, de, a fenébe is, oda meg a kormánykoalíció emberei nem mentek el, vagyis szartak az orvosokra és az ápolókra. Mindig akad, aki nincs ott, ahol lennie kéne.

A Hír24 Poszt Itt-ben jelent meg az ott elmondott beszédem, és érdemben alig szóltatok hozzá, holott az közös ügyünk, ahogy írtam is, nincs baloldali és jobbos egészségügy. A „közvéleménynek” nevezhető kommentelők vagy hallgattak, mint a sír, vagy azt szajkózták, hogy 2010 előtti problémákról van szó, erről Orbánék nem tehetnek. Mintha az a tény, hogy 2010 előtt is szar helyzet volt, fölmentené őket, és a mostani helyzetet sem kéne kezelni és megoldani, mert az még a mocskos Gyurcsányék miatt van úgy, ahogy van, tehát így. Az, hogy a (csak) a szájukat jártató, mocskolódó kommentelők sem voltak ott a József nádor téren, természetes, 2-3 sor szennyet leírni egyszerűbb, mint megérteni, hogy tenni kell, esetleg lépni is az ügyért.

Fotó: MTI/Máthé Zoltán

Közöny és közömbösség, ez van, Barátaim!

„Vérszegény napok a vérellátókban”, írja a minapi Dunántúli Naplóban Katus Eszter kollegina, és mivel éveken át voltam a véradás egyik arca, ide vésem, amit akkoriban a fülembe súgtak (nem szabad kürtölni, mondták akkor, és azóta is csak én kürtölöm): akik vért adnak, 80 százalékban vidékiek, 20 százalékban fővárosiak. Ugyanakkor a leadott vér 80 százalékát fővárosiak műtétjeinél, és csak 20 százalékát használják föl vidékieknél. Szép, ugye?

Ahogy az ápolókra, úgy a véradásra is magasról ejtenek a magyarok. Mintha senki sem hinné el, hogy vele is megeshet, ő is szenvedhet balesetet, neki is lehet olyan baja, ami műtétet és vért kíván. Elbizakodott, közömbös és közönyös magyarság vagyunk, kedves nagyokosok!

Kérdem hát: hol vannak a példát mutató honanyák és honatyák? Vagy ha akad közöttük, aki vért ad, mért nem hoz magával még két embert, persze, politikust. Mért nem hívják föl a figyelmet jelenlétükkel is a véradással kapcsolatos gondokra, arra, hogy kevés a levett vér. Vérből sosem elég. Ahogy a különféle akcióknál, a véradásban is a kisemberek, a keményen dolgozó magyarok jeleskednek. Persze, ma is szendvicsért és sörért, vagy más italért, néha egy 500 forintos étkezési utalványért, mert itt éppúgy a jó szívünkre számítanak, mint az egészségügyben, ahol becsületből, a betegek iránti szeretetből és a lélekből jövő törődésért hajtják agyon magukat. Az elegáns, drága kocsikkal furikázók elvétve láthatók véradáson, pedig épp a közlekedés az egyik nagy veszélyhelyzet, karambol, baleset, műtét, vér, tiszta sor.

Épp ma hallom a Kossuth Rádióban, hogy kedvezőbb helyzetbe szeretnék hozni a hivatásos időseket ápolókat, akik fizikailag és lelkileg is megviseltek, hogy önmagukkal is többet törődhessenek, és pihenten ápolhassák megöregedett szüleiket. Előttük tisztelegtem új könyvemmel is, melyben húsz ilyen sorsot írtam meg, tehát van betekintésem ebbe a nem akármilyen világba. Ahogy szóltam is már róla: előbb ápolók, majd ápoltak leszünk, ha egyáltalán eljutunk abba a korba.

Ugyanígy igaz. Előbb véradók, később pedig betegek vagy sérültek leszünk, ha nem most, akkor valamikor, egyszer. Aligha akad olyan ember, akit élete során egyetlenegyszer sem gyógyítanak vagy műtenek. Kései ébredés akkor szűkölni vérért, amikor egy baleset után összedrótozzák és -foltozzák az embert.

Fotó: MTI/Beliczay László

Tudom, a politikusok mindig előnyt élveznek, nekik mindig jut, kell, hogy jusson vér, mert ők „valakik”, nekik jár, mert fontos emberek. De: nem ártana, ha ezt akkor is tudnák, amikor vért kell adni.

Fontos, hogy ők is adjanak, kellenek a példaképek. És ahogy Yves Montand mondta aSándor Gyuriáltal gyakran mesélt történet végén: „Mindenki valaki!…”

Az egykor fiatal demokraták is őszülnek már, korosodnak, az ellenzék sem lesz fiatalabb. Eléri őket is a baj, ha nem előbb, akkor utóbb. Ami biztos: már nem éretlenek. Nagyapai történet: figyeld meg, fiam, amíg éretlen, zöld a búza, nyakasan, egyenesen tartja, ám amikor aranysárgára érik, meghajtja a fejét. Szerény légy, már van mire, és törődj másokkal, neked már könnyű. A vérünket már szívták eleget, most hagyják, hogy szívják az övékét is. A többiek, a névtelen valakik miatt.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik