A Fűrész nyolcadik része még a legsúlyosabb rajongóknak is kevés lesz a nosztalgiához

Rozsdásodó franchise

Egy Fűrész-film alapvetően két fő elemből építkezik: a brutálisan explicit erőszakból és a hányingerkeltő moralizálásból. Előbbi miatt élvezzük, utóbbi pedig felment bennünket az előbbi okozta bűntudat alól.A Fűrész 2004 óta tartja lázban az újgenerációs horrorrajongókat, az első rész egyedi hangulata és a második rész csavaros forgatókönyve abszolút meg is adta erre az okot. Ráadásul a Fűrész hosszú ideig az egyetlen olyan franchise volt, ami a semmiből képes volt felépíteni egy kultikus antagonistát John Kramer aka. a Kirakós Gyilkos személyében. Ugyanakkor a széria további részei színvonalukban csökkenő tendenciát mutattak. A legutóbbi, 2010-es Fűrész 3D-t én például két alkalommal láttam úgy, hogy másodjára csak a végén jöttem rá, hogy már láttam. Mivel a Fűrész-filmek nagyon egyszerű szerkezettel dolgoznak – és különösebb egyediséget már nem mutatnak a második rész után -, rajongó legyen a talpán, aki mondjuk a harmadik résztől százszázalékos magabiztossággal tudta követni, hogy kivel mi történik a sorozatban, de úgy tűnt, 2010-ben a hetedik résszel véget ér a franchise, legalábbis az angol címe ez volt: Saw 3D – The last chapter azaz Fűrész 3D – Az utolsó fejezet.
Ehhez képest hét évvel később megjött a Fűrész: Újra játékban,ami már a nyolcadik felvonás és melynek angol eredeti címe rejtélyesen: Jigsaw. Ami egyértelműen utal Tobin Bell Kirakós Gyilkos alakjára.

A történet szerint tíz év telt el John Kramer, a Kirakós Gyilkos halála óta, mikor is hasonló esetek ütik fel a fejüket városszerte, ráadásul úgy tűnik, maga a Kirakós tért vissza a halálból és nem egy másolója. Erre utal legalábbis, hogy az állandó kiegészítővé vált diktafonon John Kramer hangja van. A város rendőrei igyekeznek versenyt futni az idővel, de mindig csak a megkínzott holttestekig jutnak, amiket a gyilkos előszeretettel hagy nyilvános helyeken. Ezzel párhuzamosan pedig, ahogy az eddigi filmekben is, néhány szerencsétlen vergődését követjük, akik valami kicsavart erkölcsi logika alapján ítéltettek el a Kirakós által.
A Fűrész nyolcadik része semmi olyan egyediséget nem tartalmaz, amit egy ilyen hosszú ideje futó sorozatnak már illene felmutatnia, hogy ne váljon önismétlődő erőszakpornóvá, ahogy mondjuk a korábbi 5-6 epizód. 

Egy dolog, hogy a színészi játékok mennyire feledhetőek és milyen végletesen bugyuták a karakterek. Van itt tetovált rockerlány, aki kicsit fura, aztán háborús veterán rendőr és orvos, meg rohadék, aljas nyomozó, drogos tolvajlány és adócsaló alkoholista. Persze lehet mondani, hogy ezek a karakterek csak egy erős kontúrral megrajzolt sorsot rejtenek, amiből sok minden következhetne, csak hát nem következik, mert bugyuta dialógusaik, azonosulhatatlan történetük és idegesítő jelenlétük alkalmatlanná teszik őket erre. A másik dolog, amiben már évek óta képtelen megújulni a franchise: a moralizálás.

Halálkultusz és rajongás

A filmtörténet legendás negatív karatereit, de főleg a horroralakokat mindig övezte valamiféle tisztelet a rajongók részéről. Elég csak például Drakula figurájára gondolni vagy az Alien, A rémálom az Elm utcában vagy a Texasi láncfűrészes horroralakjaira, nem beszélve Darth Vaderről, aki bár nem horroralak, mégis menőbb bárkinél az egész galaxisban a rajongók szerint. Pedig az egyik valaha volt legkeményebb diktátor a sci-fi történetében. A legtöbb esetben ez a rajongás szólhat persze magának az adott filmes franchise-nak, de még inkább annak, hogy ezek a figurák mind egy olyan elemi emberi tabudöntögetésről ismertek, amiről még egymás között is csak félve beszélünk: a halálról. A halál és a gyilkosság kultiválása is kétoldalú, mivel szólhat ez magának az esztétikának, hiszen a filmekben akár egy gyilkosság, akár egy kínzás egész egyszerűen lehet szemet gyönyörködtető operatőri szempontból. Másfelől viszont szólhat annak, hogy a rajongó képes azonosulni azzal a szemlétettel, amivel adott esetben egy gyilkos rendelkezik. John Kramer aka. Fűrész moralizálása is ilyen. Tettei alól minden esetben fel tudja magát menteni azzal, hogy az, akit elfogott, megkínzott vagy egyáltalán kiszolgáltatott helyzetbe hozott, az élete egy pontján olyan bűnt követett el, amiért megérdemli a büntetést. A néző pedig előszeretettel azonosul ezzel, mivel felmentést ad számára a gyilkosságok nézésének élvezete alól. A széria nyolcadik része úgy járatja ezt a csúcsra, hogy közben minden eddiginél kevesebbet állít a bűn és a megtisztulás fogalmairól.

Az nem nosztalgia, hogy flashback montázsokat nézünk

A történet a jól ismert panelekből építkezik és azt a forgatókönyvírói trükköt süti el újra, amit a korábbi részek némelyike az időkezeléssel tett. A franchise már eleve képtelen megújulni tartalomban, és borzasztóan zavaró, hogy lényegében minden tizedik percre jut két flashback, amivel ugye bármit meg lehet magyarázni visszamenőleg. A krimire jellemző félrevezetés-dramaturgia nyilvánvaló hazugságát, – vagyis, hogy soha nem a megoldáshoz szükséges dolgokat nagyítja fel – általában mindig az menti meg, hogy a nyomozás izgalmas, a szereplők érdekesek vagy az egész folyamat alatt érdekes kérdéseket feszeget. A Fűrész-szériában erre bőven lenne lehetőség, hiszen minden adott ahhoz, hogy a bűn és bűnhődés témakörével mélyebben foglalkozzon a film, ahogy az első két részben erre láttunk is kísérletet. Mégis megmarad az egész egy nyomasztóan egyszerű nosztalgiatripnek, aminek a legvégén is egy flashbackmontázzsal kapunk magyarázatot a film rejtélyére.

Nem biztos, hogy van így értelme

Amíg a franchise nyereséges, és azért az eddigi hét rész erről árulkodik, mindig lesznek Fűrész-filmek, akárhányszor is jelentik be, hogy ez lesz az utolsó. Nagyon várom már viszont, hogy mikor lesz képes újra visszaépítenie magát a franchise James Wan 2003-as rövidfilmjének szintjére, ami alapján elkészült az első rész, és ami még mindig a legesszenciálisabb Fűrész-élmény.

Fűrész: Újra játékban, amerikai horror, 91 perc, 4/10