Nagyon kellene beszélnünk a táplálkozási zavarokról. Beszélünk, persze, de nem eleget, és nem túl jól: az óvatoskodás és pozitív kommunikáció nem tűnik úgy, hogy segít. Mert bár rengeteg és rengetegféle üzenet ömlik ránk a témában – mintha a test külleménél semmi nem lenne fontosabb – rendszer és megértés híján csak káosz az eredmény.
Egyszerre, ráadásul közel azonos hangerővel egymás mellett folyik a csapból a politikai korrektség mázába vont
- „fogadd el magad”, miközben máshonnan az folyik, hogy
- „a kövér ember igénytelen”, de jól megfér mellette (nagy)szüleink
- „száz kiló alatt nincs férfi” tanítása. Aztán ott van az, hogy
- „a nőn legyen mit fogni”, továbbá
- „a kutyák játszanak csontokkal”, külön fejezetet szentelhetnénk az
- apatest és a
- love handle irányzatnak, miközben
- tetszőleges két hete szült celebanyuka máris visszanyerte alakját. A tíz közüli testzsírszázalékra szárított
- fitneszmodellek és a thigh gap, valamint
- Kim Kardashian internettörő feneke további alkalmakat kínál a frusztrációra, és akkor
- a lekövérezett Palvin Barbi,
- csontkollekciónak csúfolt topmodellek,
- „a túl izmos nő nem szép” és az
- „izomagyú állat” típusú üzenetek már igazán csak hab a tortán.
Ami, persze, cukor-, liszt-, tej-, és mindenmentes.
Ebbe a generális káoszba érkezett a Netflix sajátmárkás filmjeinek egyik legújabbika, a To The Bone, hogy az anorexia, bulimia és egyéb táplálkozási zavarok érzékeny témájában mondjon valami újat és erőst. Világos a Netflix iránya, amire ez a film is illeszkedik: tematizálni olyan témákat, amelyek a fejlett világ tinédzsereit és fiatal felnőttjeit tömegesen érintik, mégis, viszonylag tabunak számítanak, vagy legalábbis nem nagyon boldogul velük az úgynevezett közbeszéd.
A 13 Reasons Why című sorozatnak is efféle céljai vannak a kisiskolás kortól a huszonéves korig jelen lévő iskolai zaklatás témájában, ami szintén kétségkívül az egyik súlyos probléma, amivel a tizen-huszonévesek szemben találják magukat – ahogy a táplálkozási és testképzavarok, amivel kapcsolatban a To The Bone akar mondani egyet s mást. Legalábbis ez a látszat elsőre, és a stáb legalább két fontos tagjának személyes érintettsége – a főszereplő Lily Collins és az író-rendező Marti Noxon is küzdött táplálkozási zavarral – is azt sugallja, a film választ ad majd néhány olyan kérdésre, amelyet fel sem mertünk tenni korábban.
Ezzel együtt egy rövidke kutatómunka révén több kézzelfogható információhoz jutottam a témában, mint az egész filmből együttvéve. Kezdjük például azzal a ténnyel, hogy Vegyük csupán ezt a három gondolatot, és máris érezzük az események súlyát – amit, sajnos, a filmet látva nem mondhatunk el.
A film – melyet a Sundance fesztiválos bemutató után vásárolt meg a Netflix – főszereplője Ellen, a húszéves, karcos humorú, szókimondó grafikuslány, aki hiába jár egyik spéci intézményből a másikba, hogy ott majd felhizlalják és meggyógyítják, többnyire még soványabban hagyja el a helyet, mint ahogy odament, anorexiája nemhogy nem javul, de egyre romlik. Még egyszer nekifutva a gyógyulásnak, nevelőanyja közbenjárására bekerül egy nagy hírű bentlakásos intézménybe, ahol a vezető terapeutának, úgy hírlik, egészen különleges módszerei vannak arra, hogy összerántsa az evészavaros fiatalokat. Hogy pontosan miért olyan speciálisak ezek a módszerek, az azonban sajnos rejtély marad, ahogy az is, hogy Ellen miért lett beteg, és miért nem képes jobban lenni.
Mindenből fel-felvillan egy töredék, a főhős múltjából a soha jelen nem lévő, munkamániás apával és anyagias új nejével, az Ellen tinikorában leszbikusként előbújt anyával, és egy lánnyal, aki annyira rajongott Ellen rajzaiért, hogy az már beteges. A terápiás központ többi lakójának történetéből ugyanígy csak villanásnyi ízelítőket kapunk, ami pont arra elég, hogy a felszínes nézőben felerősítse a sztereotípiát, hogy ezek a srácok hisztis gyerekek, akik igazából csak jó dolgukban nem tudván, hogy mihez kezdjenek, pont ezt a „betegséget” találták ki maguknak.
Hiába a kétségkívül sikerült alakítások, szinte semmit nem tudunk meg az evészavarok valódi arcáról: a betegség horrorjáról, amivel a beteg testét-lelkét lerombolja egy babonás butasággá silányított jelenet hivatott mesélni, a miértekről néhány homályos félmondat gyerekkori zaklatás és maximalizmus témában, a gyógyulás lassú, nehézkes, kínlódó természetéből meg éppenséggel annyit látni, hogy a Keanu Reeves alakította terapeuta nagy bölcsességeket mond az élet küzdelmes, de magától értetődő szépségéről, miközben a ház egyetlen hímnemű betege személyes sármjával járul hozzá a gyógyuláshoz. Arról, hogy milyen brutálisan nehéz árnyékharc megküzdeni bármilyen mentális betegség láthatatlan démonjaival, gyakorlatilag semmi nem derül ki, egy kissé bizarr anya-lánya jelenet és egy súlytalan látomás hivatott feloldani az egész, évek óta húzódó konfliktust.
Persze az üzenet világos, szinte túlságosan is: De ha a képeslapbölcsességekké silányított „mosolyogj, kék az ég” típusú pozitív üzenetek egy csapásra begyógyítanák az emberek lelki sebeit, akkor ma, a naplementés-idézetes Facebook-képek korában már rég megszűnt volna minden mentális betegség.
A To The Bone a Netflixen már elérhető, és látókörszélesítés céljából nyugodtan nézhető is.
